Vis maior – lehetetlenülés
Amikor az út ellenértékét befizető utas az utazásiirodához fordul, mindkét fél a vis maiorra,
a lehetetlenülésre hivatkozik. A Ptk. 312. § (1) bekezdése szerint, ha a teljesítés
olyan okból vált lehetetlenné, amelyért egyik fél sem felelős, aszerződés megszűnik.
Ezek után a feleknek egymással el kell számolniuk. Előre kell azonban bocsátani,
hogy adott helyre adott időben szervezett útról csak a konkrét körülmények ismeretében lehet eldönteni, hogy valóban lehetetlenülésről van-e szó. Bár a katasztrófa megdöbbentő az emberéletben és az anyagi javakban bekövetkezett veszteséget tekintve – éppen a több földrészre kiterjedő méret okán is – helyenként igen eltérőek lehetnek a következmények. Amennyiben a lehetetlenülésre tekintettel elszámolási helyzetbe kerülnek a felek, az utazási iroda nyilván kénytelen hivatkozni arra,hogy az úttal kapcsolatos szolgáltatások egy részét már kifizette az utas által teljesített befizetésből.Mindazonáltal az utas csak az utazási irodával van jogviszonyban és számára az utazási szolgáltatás egésze lehetetlenült adott esetben.
Az utazási szerződésről szóló kormányrendelet vonatkozó előírásai
Az utazási és utazást közvetítő szerződésről szóló 214/1996. (XII. 23.) korm.-rendelet 2. § (1) bekezdése szerint az utazási szerződés alapján az utazási vállalkozó köteles a szerződésben meghatározott utazásból, az út egyes állomásain való tartózkodásból, szállás és az ezzel összefüggő szolgáltatásokból (így különösen: közlekedés,étkezés, idegenvezetés, szórakozás, kulturális program) álló szolgáltatást (a továbbiakban:utazás) teljesíteni, az utas pedig köteles a részvételi díjat (a továbbiakban: díj) megfizetni. Az itt idézett jogszabályrész úgy határozza meg az utazást, hogy az a felsoroltakból álló szolgáltatás,de éppen azzal, hogy a felsoroltakat egy szolgáltatásként (utazás) határozza meg, az utazás egységes egészet jelent. A bírói gyakorlat is ezt támasztja alá, amikor az egyes részekkel (például szállás) kapcsolatos hibás teljesítés következményeként az utazás egészének árához képest állapít meg értékcsökkenést. Ez a kormányrendelet egyébként a lehetetlenülés esetére egyszerűen a Ptk. rendelkezéseinek alkalmazását írja elő anélkül, hogy speciális lehetetlenülési szabályt tartalmazna. A fenti jogértelmezés és bírói gyakorlat alapján a lehetetlenülés is csak az utazás, mint egységes egész tekintetében értelmezhető helyzet. Így a lehetetlenülés alapján a befizetett díj visszajár az utasnak, de ez csak annyira határozottan állítható jogkövetkezmény, amilyen határozottan a lehetetlenülés ténye fennáll.
Mi a helyzet, ha az iroda szerint az utazás nem lehetetlenült, csak másképp teljesíthető?
Bár ez az eredeti utazási szerződéshez képesthibás teljesítés lesz, kérdés, hogy az utas köteles-
e elfogadni. A Ptk. 340. § (1) bekezdése szerint a károsult a kár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Ugyanitt folytatólag úgy rendelkezett a jogalkotó, hogy nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult e kötelezettségének nem tett eleget. Per esetében bírói mérlegelés fogja ezek után nemcsak azt eldönteni,hogy mennyiben lehetetlenült az út, hanem azt is, hogy az adott helyzetben általában mi várható el a kár csökkentése érdekében. Óvatosan azt lehet mondani, hogy egy, a fontos szolgáltatási elemeket tekintve hasonló utat a kárenyhítési kötelezettség alapján az utasnak el kell fogadnia – kérdés persze, hogy milyen áron. Hasonló óvatossággal azt is ki lehet jelenteni,hogy az utazási irodának a kárenyhítési kötelezettség keretében az általa már kifizetett öszszegek visszaszerzésére is meg kell tennie a tőle elvárható lépéseket.
Egyezség vagy per?
Mindezekre tekintettel határozottan lehet javasolni a feleknek, hogy mielőtt az igen tág bírói mérlegeléssel járó, hosszú idő után a fentiekből láthatóan bizonytalan kimenetelű peres útra lépnének, igyekezzenek kölcsönösen elfogadható megegyezésre jutni.
