hirdetés
hirdetés

Ilyen volt Szíria a boldog békeidőkben

A világsajtót nap mint nap bejárják a rettenetes szíriai pusztításról szóló történetek és fotók, ezeket látva-hallva pedig egészen hihetetlen, hogy néhány éve még béke honolt ebben az országban. Egy magyar turisztikai szakember épp hat éve jár Szíriában, akkori látogatását most egy élménybeszámolóban foglalta össze.

hirdetés

2017. március 20.

Hat évvel ezelőtt pont ezen a napon este indultunk el Szíriába, zsebünkben egy retúr Malév-repjeggyel és egy vízummal. Akkor még nem sejtettük, hogy mennyire tökéletesen sikerül majd minden így spontán is, illetve, hogy az utolsók között vagyunk, akik így láthatták ezt a fantasztikus országot. (A szerk. megjegyzése: akkor még azt sem sejthette a szerző, hogy Malévvel sem fog már többet repülni...)

Március 21.

Hajnali 3 körül érkeztünk Damaszkuszba. Útlevélkezelés, majd az útlevélkezelés ellenőrzése és már jöhetnek is a csomagok. Kicsit furcsa volt, hogy az útlevélkezelő után 3 és fél méterrel újra megnézik, de később rájöttünk, hogy itt minden munkára bőven van ember. Azonnal be is váltottunk fejenként 200 amerikai dollárt, ami 9.300 szír font (SYP). Levontak egy minimális összeget a váltásnál, de tényleg nagyon keveset. Az árfolyamokról annyit, hogy az 1 hét alatt mindenhol ugyanannyival számoltak, azaz 1 USD = 46,5 SYP. Nem bonyolítottuk túl a dolgot és mi 5 forinttal számoltuk át a szír fontot.

Kilépve az épületből azonnal jöttek a taxisok. Öten voltunk, tehát egyértelmű, hogy egy sima taxi nem jó. Voltak minibuszok, próbáltunk megalkudni, de 2000 szír font (10.000 Ft) volt a legkedvezőbb ajánlat. Nem fogadtuk el. Van egy busz, ami óránként jár és bevisz Damaszkuszba. Igaz, hogy onnan nekünk még tovább kell jutnunk a buszpályaudvarig, de sebaj, menjünk ezzel, mert ez fejenként 75 font. Vártunk majdnem egy órát, mert épp elment az előző. Kb. fél óra alatt értünk be valahová (ma sem tudjuk, hogy hová), és itt jött a számomra legkellemetlenebb élmény az 1 hét alatt. Kinyílt a busz hátsó ajtaja, és engem gyakorlatilag lerántott a buszról az ott várakozó rengeteg taxis. Álmosan, fáradtan kicsit sokkoló volt az élmény. Akkor még persze nem tudtuk, hogy mivel nagyon olcsó ott a taxizás, nekik nagyon sokat kell dolgozni, hogy keresni is tudjanak. Két taxi kellett és megállapodtunk a taxinként 5 dollárban. Piti összeg, ezért belementünk. Csak halkan jegyzem meg, hogy a sokszorosát fizettük a tényleges összegnek, de ugye nem 5 dolláron múlik egy út sikere…

Pár perc múlva megérkeztünk a buszpályaudvarra. Nem ilyennek képzeltük el, de az megnyugtató volt, hogy nagyon kulturált buszok álltak mindenfelé. Aleppó 350 km, így egyáltalán nem mindegy, hogy mivel utazunk. Egy nagyon vicces biztonsági ellenőrzés után (detektor, röntgen, de közben sípol, csilingel minden, ami senkit nem érdekel, viszont sok embernek ad munkát) irodák hosszú sorát találtuk, ahol a jegyeket árulják. Tudományos alapon választottunk. Konkrétan azt, amelyiknek a kirakatán el tudtuk olvasni a feliratok között, hogy Aleppó. Megvettük a jegyet, ami nagyon olcsó volt, 200 font. A megvett jeggyel és persze az útlevéllel el kellett zarándokolni a pályaudvar sarkába, ahol három ember békésen kávézott. Útlevél- és jegyellenőrzés, jegyre pecsét, mehetünk. Miután sok busz álldogált egymás mellett, a bácsi megmutatta, hogy melyik az övék. Felszálltunk és elhelyezkedtünk a nekünk szimpatikus helyekre. Aztán a többi utas szólt, hogy az nem úgy van ám, mert minden jegyre ráírják az ülésszámot. Aha. Mégis hová és mégis mit? Persze jól kimosolyogva bennünket volt, aki segített és megmutatták, hogy az első sor a miénk, plusz a másodikban egy hely. Ezt olvastuk itt-ott fórumokon, hogy a néhány külföldi mindig elöl ül, de kiderült, hogy ez nem urban legend! Indulás után az utaskísérő mindenkinek poharat és friss vizet oszt, illetve egy dobozból édességet. Apróság, de kedves dolog, nem? Kisütött a nap és nekiindultunk a kb. 4 órás útnak az észak-dél „autópályán”.

Leállósáv. Mi így hívjuk. Ők úgy, hogy: ebben a sávban jöhetsz szemben a forgalommal, csak húzódj le, amennyire csak tudsz. Autópálya oldalakat elválasztó betonelemek. Praktikus dolog, de nagy rendszerességgel megszakítják őket. Azért, hogy át lehessen menni a másik oldalra és ott lekanyarodni, ahol kell. Mivel nincsenek felüljárók (csak nagyvárosokban), így valahogy meg kell oldani a dolgot. Ahol nincsenek betonelemek, ott széles sávban fű, fák. És birkacsordák.

Az első fél óra után már számunkra is természetesnek tűnt a dolog, így volt, aki jóízűen elaludt. A mázlisták. Én persze a gépen sem tudtam és akkor már 26 órája voltam talpon. Azért is tudtak békésen aludni, mert itt nem dudálnak, csak a reflektorral villognak. És akkor szépen lehúzódik az előtte haladó. Nincs vita, nincs mutogatás!

Hamában álltunk meg az ottani pályaudvaron. Mosdó, folyadékpótlás.... Új sofőrünk valamiért nagyon kedvelt bennünket. Először megosztotta velünk a sütijét, majd, amikor teát kért az utaskísérőtől, akkor szólt neki, hogy a külföldieknek is adjon. Jó cukros, de mégis erős tea volt.

Ezzel nem ért véget a bácsi kedvessége irányunkba. Mikor látta, hogy a szemetest keresem a kis zacskóba gyűjtött szemetemmel (buszos cégnél dolgozom vagy mifene), akkor kivette a kezemből és mondta, hogy majd ő elintézi.

Aleppóban a buszpályaudvaron ugye a már szokásosnak mondható történet. Rengeteg taxis, akik fuvart akarnak szerezni. Kedvenc sofőrünk mondogatta is: No taxi, bus! És valóban, ott állt két busz. Nyilván a rossz felé indultunk el, de hevesen mutogatott a buszról, hogy a mááááááásik! Az már csak hab a tortán, hogy nem fogadta el az 1 dollárt, amit a kezébe akartam nyomni. Csak mosolygott és közölte: Welcome to Syria!

6 font volt a buszjegy. Ezen már tényleg mosolyogtunk. A belváros legközepébe vitt bennünket és rengeteg helyit kb. 15 perc alatt. Egy szimpatikus fiatalember azonnal szóba elegyedett velem. Mint kiderült, orvosnak tanul és 3 perc alatt elmondott mindent, amit tudni akartunk. A busz a Baron str. közelében tesz le, ahol rengeteg hotel van. És tényleg. Pár perc alatt találtuk meg az elsőt, egy végtelenül készséges bácsi meg 12 másodperc alatt bennünket. Sorban mutogatta nekünk a hoteleket. Az gyorsan kiderült, hogy nekünk a helyi 2*-os lesz árban a megfelelő. A bácsi jutalékért dolgozott. Az sem zavarta, hogy olyan szállodába jött utánunk, amit mi találtunk. Gondolom simán felvette az őt megillető százalékot. A lényeg, hogy a negyedik hotelben volt 3 szoba 2 éjszakára és a kétágyas 45 dollár, az egyágyas 35 dollár. Ennyit szántunk a dologra. Laktam már jobb hotelben is, de megfelelt. Sokat nem szabad várni tőlük, viszont jó áron vannak. Reggelit mindegyik ad, szinte mindenhol ugyanazt. Ha belépünk a fürdőszobába, akkor találunk egy papucsot és egy ablaklehúzót. Mi legalább is arra használjuk itthon. Mivel vagy egyáltalán nincs zuhanyfüggöny, vagy csak térdtől felfelé, így tuti, hogy áll majd a víz a fürdőben. Tocsoghatsz a papucsban és zuhanyzás után kéretik a lefolyó felé küzdeni a vizet a lehúzóval. Némi problémát jelenthet, hogy az összefolyó magasabban van, mint a padlólap, de sebaj.

Kis pihenő után irány a város. Hol kezdjünk máshol, mint a Citadellán. Egy kis kérdezősködés után megtudtuk, hogy merre kell indulni. A többiek egészen az első sarokig bírták kaja nélkül. Ott álltak sorba a helyiek valamiért, amit én nem mertem enni. Legendásan érzékeny a gyomrom, nem kevés gyógyszert vittem itthonról. Aztán fél óra múlva egy másik helyen már én is elcsábultam. Ez volt első találkozásom a saormával. Kicsit olyan, mint a török döner kebab, de csirkéből csinálják. A tésztája nagyon vékony, csirkét, uborkát, fokhagymás szószt tesznek bele. Összecsavarják és ráteszik egy sütőlapra, amire egy kerámia nehezéket tesznek. Így mindkét oldala finoman megpirul. Nem tudok mást mondani, mennyei. 45-50 font. A legdrágább helyen is fele annyi, mint itthon egy kebab.

Már csak pár lépés a Citadella, ami Aleppóban kötelező program. 150 font a belépő. Szinte minden múzeumba ennyi a belépő. Csodálatos idő, csodás kilátás, kattognak a fényképezőgépek. Igen, a digitálisak is.

A Citadella után beültünk kávézni. A legfinomabb presszókávét az út mellett lévő bodegákban, autópálya mellett parkoló kisteherautóknál főzik – döbbenetesen profi olasz gépeken készítik a brutál erős presszókat.

A Citadellával szemben van egy kisebbnek számító mecset. Nincs belépő, nem múzeumként működik, de érdemes bemenni. Az imám nagyon kedvesen végigvezetett bennünket és megmutatta a mecset legérdekesebb helyeit. Közben el kellett mennie, mert eljött az ideje a következő imának és teljesítenie kellett kötelességét.

Rövid séta a bazáron át a Nagymecsetig. Hát szegény Ivett! Nem elég egy kendő a fejre, teljesen be kellett öltöznie. El is neveztük teáskannának.

A mecset amúgy gyönyörű és bent meg lehet nézni egy ráccsal lezárt mauzóleumot, mely állítólag Keresztelő Szent János apjának, Zakariásnak a sírja. Itt kordonokkal elkerítenek egy külön helyet és a nők csak ott nézhetik meg. Úgy gondoltuk, hogy leülünk egy kicsit elmélkedni (na jó, pihenni), de jött ám a „teremőr”. Ivett nem ülhet le, mert az már olyan, mintha imádkozna és szíveskedjen átmenni a női részlegbe. Na pont eddig bírta és ki is ment gyorsan a mecsetből az utcára. Rövid fényképezés után követtük mi is. Fel és alá sétálgattunk a bazárban.

Pár szó, hogy miben különbözik az eddig megszokottaktól. Aki már járt Tunéziában, Egyiptomban, Marokkóban, biztos sok időt töltött el az ottani bazárokban. Szerintem a három közül mindenképp Marokkó a legjobb, talán még ott nem annyira „nyomulósak” a kereskedők. De ezt mind felejtsük el. Szíriában ez az egész másképp működik. Mindenki kedves, aranyos, jópofa, nem erőszakoskodik, ha csak benézel egy üzletbe, de nem vásárolsz, akkor is „Welcome!” Senki nem nézett bennünket orosznak, ami sok plusz pontot jelentett.

Sétálgattunk még egy kicsit az óvárosban, aztán irány vissza a hotel, lepakoltunk és kerestünk egy éttermet, hogy vacsorázhassunk. Találtunk kettőt is egymás mellett, nem messze a szállodától. A kettő közül csak az egyikben ült sok helyi, így oda mentünk be. Felkísértek bennünket az emeltre és pár perc alatt hoztak is mindent. Saláta, rizs és csirke vagy bárány, zöldpaprika, menta kísérőnek. Hozzá víz, üdítők, a végén tea vagy kávé. Kenyeret mindenhol alapból hoznak. Nagyon finom, egészen vékony. Így fizettünk fejenként 300 fontot. Egy damaszkuszi bazár kellős közepén egy nagyon hasonló étteremben is kb. ennyit fizettünk. Teljesen elfogadható ár a bőséges, mennyeien finom vacsoráért. A hely bejött és másnap is itt ettünk. Vacsora után vissza a hotelbe és fekvés. Mozgalmas első napunk volt.

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László


Fotó: Márk László
Fotó: Márk László


Fotó: Márk László
Fotó: Márk László


Fotó: Márk László
Fotó: Márk László


Fotó: Márk László
Fotó: Márk László


Fotó: Márk László
Fotó: Márk László


Fotó: Márk László
Fotó: Márk László


Fotó: Márk László
Fotó: Márk László


Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Március 22.

Előző nap arra a döntésre jutottunk, hogy a mai célpontok bejárhatók könnyen, így ne béreljünk még autót, elég egy minibusz, vagy valami hasonló. Este szóltunk a recepción, hogy mit szeretnénk megnézni, öten vagyunk, mégis mennyi az annyi. 2300 font (vagy 50 dollár) öt főre. Azaz 10 dollár fejenként? Jöhet!

Reggeli a hotel negyedik emeletén. Hmmm… Tisztiorvosi szolgálat dolgozóit sose utaztassátok Szíriába, mert ha kicsit szakmai szemmel néznek körbe, akkor minden bizonnyal éhen halnak… A reggeli gyakorlatilag mindenhol ugyanaz. Korlátlan mennyiségű helyi kenyér, lekvárok (nagyon finom), főtt tojás, olajbogyó(k), humusz, sajt, túrókrém szerű valami. A damaszkuszi hotel volt az egyetlen, ahol kifli is volt mellé.

A megbeszélt időre pontosan jött a sofőr (mindig, mindenki pontos volt). Kimentünk a hotel elé és ott állt egy sima, mezei taxi. Jóbarát, tudod, mi öten vagyunk! Ok, no problem. És tényleg. Két ember ül az első ülésre, három hátulra. Ez ott nem gond. A rendőr is csak akkor bünteti meg a taxist, ha nincs bekapcsolva a saját biztonsági öve. Később láttunk ötszemélyes taxiban 6-7 utast is.

A kirándulás igazi és legjelentősebb célpontja Qalat Samaan, azaz Oszlopos Szent Simeon bazilikája. Az odavezető út megmutatta a nagyvároson kívüli életet. Apró falvak, komoly emelkedők, holdbéli táj, kő és szikla mindenhol. Még a Simeon bazilika előtt megálltunk egy helyen, ami a Sett ar-Roum volt. Ide olyan emelkedőn vezet fel az út, hogy kedvenc taxisunk nem tudott végig felvinni bennünket, mert nem bírta az autó. Jelzem, a nagy 12 méteres turistabusz simán felment. Következtek Qatourah sziklái. Itt 2. századi, sziklába vájt sírokat találunk. Épp esett az eső és nagyon nehezen kászálódtunk ki az autóból. Pár fénykép (gyakorlatilag használhatatlanok, mert az esőcseppek ott mosolyognak az objektíven), majd azt láttuk, hogy sofőrünk kedélyesen beszélget egy kollégájával, aki egy mikrobusszal hozott utasokat. Pajtikák! Nekünk nem pont ilyen kellene mondjuk a következő napra? Beszéljünk csak gyorsan a sofőrrel! Előszedtük a programunkat és megmutattuk neki. Azt mondta, hogy kivitelezhető, vállalja és 100 dollár a tarifa (külön megkért bennünket kétszer is, hogy ne mondjuk a hotelnek, mert akkor le kell adnia a pénzből). A terv az volt, hogy elindulunk reggel Aleppóból, Maarat al Nouman, Apamea, Hama, Homs (szállás). Megbeszéltük a reggel 9 órás találkát a Nemzeti Múzeum előtt (direkt nem a hotelhez) és folytattuk a programot.

Következett a Szt. Simeon bazilika. Belépő a szokásos. A bazilikát az 5. században építették és ehhez képest nagyon jó állapotban van. Középen található Simeon oszlopának maradványa.
Amikor itt végeztünk, akkor elindultunk visszafelé és jött az aznapi utolsó megállónk, Deir Seman. Ez egy halott város, mely a 2-4. században épült. Furcsa volt, hogy ennek a napnak a négy látnivalója közül három csak úgy „ott hever” az út mellett.

A város nagy területen fekszi,k és mivel csak pár kilométerre van a bazilikától, szépen látszik a bazilika és a keresztelőtemplom is.

Direkt terveztük ezt a napot pihenősebbre, lazábbra, hogy délután legyen még elég időnk Aleppóban sétálni, bazározni. Visszafelé megkértük sofőrünket, hogy olyan étterembe vigyen bennünket, amit ismer és ajánl. Nem jött be a dolog, mert egy tök üres, elegáns helyre vitt minket. Kb. 100 méterre voltunk az előző napi kellemes helytől, így nem is volt kérdés, hogy oda megyünk vissza. Lepakolás a hotelben és irány újra a város. Sokat sétálgattunk a kis utcákban. Láttunk örmény templomot, katedrálist, utcai forgatagot, pezsgést, imádtuk! Minden út a Nagymecsethez vezet és újra ott kötöttünk ki mi is. Beültünk egy kávézóba, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a mecset környékére és a Citadellára is. Finom kávék, üdítő és jöhetett az első nargile is. Kegyetlen zápor kerekedett pillanatok alatt, de ez a legkevésbé sem zavart bennünket az alma füstjébe burkolózva.

A zápor csendesedett, és elindultunk a bazár fedett részébe. Ekkor még hevesen tiltakoztam, hogy már megint bazár. Később egyáltalán nem, mert ez tényleg más. Még én is vásároltam, pedig az nagy szó. A bazár vége a Citadellánál van, ami csodálatosan ki van világítva. A kávézóból már láttuk, de így közelről…

Barangoltunk az utcákon jobbra-balra, és egyszer csak azt vettük észre, hogy lövésünk sincs arról, merre tovább. Fogtunk egy taxit, már rutinból bepattantunk öten és hazavitettük magunkat a hotelhez. Pár perces út volt, és mint kiderült jó irányban is voltunk, csak egy olyan helyen, ahol már nem volt járda. 25 font volt az órában (igen, 125 forint).

Vacsorázóhelyet kerestünk, de csak valami könnyűt, mert kora délután ebédeltünk. Pár sarokkal arrébb feltűnt egy nagyon szimpatikus, tiszta hely, ahol ismét a helyiek ettek. Mini pizzákat, a pult tetején látható töltött kis valamiket sütöttek. Gusztusosak, sokféle, és ha rámutatsz, akkor bedobják a kemencébe sülni. 2 perc alatt kész és isteni. Gyorsan kértem kettőt, plusz a megunhatatlan gyümölcslevek egyikét. Pénztáros bácsi közli, 50 font. De van üdítőm is. Azzal együtt annyi. Gyorsan ettem még kettőt. 80 fontért durranásig ettem magam. Az út során sok helyen találkoztunk hasonlóval, és többször is kipróbáltuk, sosem csalódtunk. Ideális eledel napközben, hogy ne kelljen valahová beülni. A gyors és költséghatékony vacsora után irány az ágyikó, holnap indulunk délre.

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Március 23.

Reggel kicsekkolás a hotelből. Recepciós emberünk szorgosan kérdezi, hogy merre megyünk és mégis mivel? Ahhoz neked semmi közöd jóbarát, isten áldjon! 9 előtt 5 perccel értünk a múzeum elé. 1 perc múlva begördült Hussein a mikrobusszal, majd elkezdett sűrűn elnézést kérni, hogy késett (még mindig volt 3 perc 9-ig), de ő reggel iskolabusz és csak most ért ide. Egyik ámulatból esünk a másikba, de gyorsan el is indultunk.

Első célpontunk Maarat al-Nouman, ahol egy karavánszerájban rendeztek be egy csodálatosan szép és gazdag mozaikmúzeumot. Szokásos belépő. Meglepően sok teremőr, akik nagyon határozottan közlik, hogy no photo! Szívesebben beszélgettek egymással, mint hogy bennünket felügyeljenek, így persze szép képek készültek.

Sok helyen nem lehet fényképezni, de ha egy adott teremben csak egy őr van, akkor 1 dollárért még meg is mutatja, hogy mit érdemes lefényképezni. Ennyi pénzért meg az egész csapat kattintgathat!

Kicsit beljebb sétáltunk a városban. Érezhető, hogy már nem nagyvárosban vagyunk. Minden szegényesebb, egyszerűbb, de nekem valamiért mégis nagyon tetszik. A mecset sajnos felújítás alatt, de az udvarra azért be lehetett sétálni.

Innen Hussein Sergillába vitt bennünket. Nekünk nem szerepelt a programunkban, ezt ő ajánlotta. Halott város ez is, de mégis mennyire más. Jól kiépített sétautak, táblák az épületeknél és a végén egészen tiszta mosdó. Belépő itt pont a fele, 75 font. Csodálatos az egész. Kisütött a nap, gyönyörű képek készülnek, tényleg, mi kell még a boldogsághoz? Szívesen sétálgattunk volna még itt többet is, de a mai nap jóval hosszabb és fárasztóbb lesz az előző lazához képest. Hozzáteszem, hogy itt is egyedül voltunk külföldiek, így teljesen "felháborodtunk", amikor megállt egy turistabusz.

Irány Apamea, az ókori város romjai, mely az 1100-as években bekövetkezett földrengésekig eredeti pompájában állt. Belépő a szokásos. Mivel az oszlopsorok közepén átvezető út közel 2 km-es, így Hussein kitesz a város egyik végén és majd a másikon vesz fel. Itt tényleg mindenki annyira kedves volt velünk, hogy eszünkbe sem jutott azon gondolkodni, hogy mi van akkor, ha mégsem lesz ott a másik végén és sem őt, sem a csomagjainkat nem látjuk többé.

Lenyűgöző látvány tárult elénk. Elképzelni is nehéz, hogy milyen lehetett fénykorában, amikor lovaskocsik jöttek-mentek a ma is jó állapotban lévő utcán. Az időjárás változó, percenként változnak a fényviszonyok. Néha tökéletesek, néha siralmasak a képek. Megjelennek az első árusok. Bármire megesküsznek, hogy ők ásták ki a fémpénzeket és a kis szobrokat a földből. Pár perc után feladják és hagynak bennünket nyugodtan gyönyörködni. Van is miben. A könyvből elolvassuk az ide vonatkozó részt és ballagunk tovább.

Előző napi sofőrünk (bocs, de bonyi neve volt, elfelejtettem) megkérdezte, hogy merre akarunk menni, és rögtön tett egy javaslatot is. Ne Homsban aludjunk, hanem menjünk tovább Crac-ba. Keressünk ott szállást, reggel nézzük meg a várat és úgy induljunk el a sivatag, Palmyra felé. Ok, nem is rossz ötlet. Husseinnel nem ebben maradtunk, most akkor gyorsan beszéljük meg vele is a folytatást. Mivel módosult a program (hosszabb lett), így az ár is más. Persze neki rögtön volt egy teljesen jogos kérdése. Elvisz bennünket Crac-ba, keres nekünk szállást, de másnap hogyan tovább? Őszintén megvallva ezt mi sem tudtuk. Azt már tudtuk, hogy autót nem fogunk bérelni, viszont a csomagokkal bumlizni a helyi buszokon…

Szóval a mi drága Husseinünk elérte, amit akart, megkérdeztük őt. Te mire gondolsz? Reggel nézzük meg a várat, onnan elvisz bennünket Deir Mar Georges-be (Szent György kolostor), onnan Homs-ba és tovább Palmyrába, ahol persze segít nekünk szállást keresni. Palmyrában nem tudunk egyénileg közlekedni, mert nagyok a távolságok és nincsenek úgy taxik, mint a nagyvárosokban. Ekkor persze még nem tudtuk, hogy mindez mennyire igaz, de az ötlet jónak tűnt. És mégis mennyi lenne az annyi? Same price. Az előző napi 100 dollár a kis módosulás miatt 120 lett volna, de most már ugye két napról beszélünk. Nagy alkudozás nem volt. 200 dollárt ajánlottam fel, amiben meg is egyeztünk. Megnyugodtunk, mert ha eljutunk Palmyráig, akkor onnan járnak buszok Damaszkuszba (ezt el tudtuk olvasni a buszpályaudvaron). Lebuszozunk a fővárosba és majd onnan bérlünk járművet fél napra, hogy a környéken lévő helyeket megnézzük.

Apamea csodái után szépséges helyeken keresztül-kasul haladva megérkeztünk Hamába, a vízikerekek városába. Hussein kitett bennünket az első keréknél, gyors fényképek (ez tényleg csak ennyi?), majd innen bementünk a belvárosba. Pár újabb vízikerék, most már víz nélkül. Finoman szólva is lehangoló. Bepróbálkoztunk egy étteremmel, de inkább csak ittunk és sétáltunk egyet. Saormát akartunk enni. Igen, függők lettünk. S lőn, megtaláltuk a helyet. Ismét a végtelenül segítőkész helyiek segítettek, hogy először fizessünk, kérjük el a blokkot és azzal álljunk sorba a kész cuccért. De mindezt kedvesen, mosolyogva. A saormakészítőknek volt humorérzékük és mi spécit kaptunk. A tetejére nyomott bőven a fokhagymás szószból és díszként még a tetejébe rakott egy kis darab husit. Mennyei manna!

Rövid séta, irány vissza a türelmesen várakozó sofőrünkhöz. Homs érintésével értünk fel a hegyre Crac des Chevaliers várához. Mire felértünk, besötétedett és kezdődött a szálláskeresés. Az elsőből feltűnően gyorsan visszaért a "választási bizottság", nem véletlenül. Igaz, hogy 20 dollár volt a szoba, de olyan is. Irány a következő hely. Hát a szoba nem egy nagy durranás, de majd reggel a kilátás… Ok, beköltöztünk. Szoba 45 dollár, 35 az egyágyas.

Na innen aztán semerre nem tudsz menni, így marad a vacsora a hotelben. Kaptunk rengeteg féle kenhető, szedhető előételt az isteni kenyérrel. Főétel csirke, plusz köret. Rendeltünk egy üveg szíriai bort. Nem kellett volna. Nem volt rossz, igaz jó sem. Üdítők, víz, kávé, tea és nargile. Az átlagosnál többet fizettünk, de tekintve a helyet ezen nem csodálkoztunk.

Hussein is odaült az asztalunkhoz, és végre beszélgettünk vele egy jót. Kicsit megnyílt felénk és beszélt az életéről, családjáról, mindennapjairól. Mi is meséltünk neki és nagyokat csodálkozott. Nem teljesen értette, hogy itt valaki egyedül lakik egy lakásban. Ők Aleppóban tizenketten, néha húszan…

Egyeztettük a másnapi programot és megkérdezte a maga nagyon udvarias módján, hogy a folytatással kapcsolatban mit találtunk ki. Elmondtuk neki. Persze neki volt egy jobb ötlete. Már tökéletesen megbíztunk benne, így szívesen meghallgattuk. Javaslata szerint fogadjuk fel őt a harmadik napra is. Reggel elindulunk a sivatagból, megnézzük, amit meg kell (Deir Mar Mousa, Seydnaya, Maaloula), és keres nekünk szállást is Damaszkuszban. Same price? Yes! Deal!

Boldogok voltunk. Egy alapvetően nagyon baráti összegért (fejenként 60 dollár) három napra van autónk sofőrrel, helyismerettel, ötletekkel, kapcsolatokkal.

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Március 24.

Az éjszakai nagy vihar után csendes esőre ébredtünk. Közben gyönyörködtünk a várban és rögtön kevésbé zavart, hogy a szobában elég hideg volt. Lehetett volna fűteni a légkondival, de az elég hangos volt. Mindegy, túléltük.

Belépő a várba a szokásos. És láss csodát, eső elállt, ragyogó napsütés. Egészen eddig a pillanatig nem zavart a dolog, de itt már nagyon szembeötlő volt. Általam nagyon is megkedvelt szíriai barátaink egyáltalán nem használják ki a kezükben lévő kincseket. Konkrétan a keresztes várak atyjaként emlegetett vár tök üres belül. Ok, itt fizetsz belépőt, de sok helyen nem. Magyarországon vagy bárhol máshol Európában egy ilyen kaliberű helyen már lenne egy étterem, de minimum kávézó. Mi történik? Megjönnek a csoportok (mert ide mindenki eljön), gyorsan körbefutnak és mennek tovább. Pici, jelentéktelen ajándékbolt. Miért nincsenek bent normális kisboltok, esetleg kis bazár is beférne. Lenyűgöző a vár a méretei miatt, ugyanakkor lehangolóan kong az ürességtől.

Más nem lévén mi is úgy tettünk, mint a többiek. Körbementünk és indultunk tovább a Szt. György kolostorhoz. Hála Husseinnek, ide is eljutottunk. A belépés ingyenes. Két templom van. A régi kápolnában 13. századi ikonosztáz is látható.

Még hosszú az út Palmyráig, de Homsban megállunk egy órácskára. Talált! Saormát szerettünk volna enni. Városnézést itt nem terveztünk és indultunk is tovább a sivatagba. Ragyogó napsütést hagytunk a hátunk mögött, és beautókáztunk egy jó nagy viharba. Iszonyatos zápor volt az út második felében. Amikor megérkeztünk, akkor felmentünk a Citadellához, de olyan szélvihar volt, hogy majdnem elfújt bennünket. És ez most egyáltalán nem túlzás. Hussein szerint az épületbe felesleges bemenni, mert tök üres (miről is írtam feljebb?). Már látszott, hogy a Palmyrában szinte kötelező naplemente-fotózásnak lőttek, így irány szállást keresni. Az első nem tetszett, a másodikban nem volt hely, a harmadik megfelelt. Az ár a szokásosnak mondható. Ez a szoba volt a négy közük a legnagyobb. És szerintem a legjobb is.

Hussein javaslata a következő volt. Keljünk fel időben, hogy 6.30-kor már el tudjunk menni fényképezni a romokhoz. 8-kor reggelizzünk, 8.30-kor induljunk el együtt. A Nemzeti Múzeumban (a hotel mellett) vegyük meg az egész Palmyrára érvényes jegyet, és úgy megyünk tovább. Ok, persze, hogy benne voltunk. Imádtuk, hogy helyettünk is gondolkodott :)

Vacsorázóhelyet kerestünk. Palmyra nagynak semmi esetre sem mondható. Kőkeményen a turistákból él és ez talán itt volt a leginkább érezhető. A pár étterem előtt becsalogató emberek állnak (sehol máshol Szíriában), a boltosok a másik oldalról is leszólítanak. Még így is sokkal jobb, mint mondjuk Tunézia.

Beültünk egy étterembe, ahol kaptunk egy átlagos vacsorát (nomad speciality?) teljesen elfogadható összegért. Normál jattot is hagytunk, ami miatt vissza is kérdeztek. Plus 300 pound??? Yes! Itt kb. 500 font volt fejenként a vacsora, de ne felejtsük el, hogy hol is vagyunk!

A korai kelés miatt megpróbáltunk időben lefeküdni. Hajnalban kopognak az ajtón. Bungyi volt az. Halljátok? Mit? A lövéseket! Átmentünk hozzájuk és hallottuk, hogy kiabálnak az emberek, motorok jönnek-mennek. Csak az ő szobájuk nézett az utca felé, így csak ők hallhatták, ami kint zajlott. Pontos információink nincsenek, csak találgatások. A recepciós szerint az elnök reformokat jelentett be (ez véletlenül tényleg igaz), és örömükben vonulnak az emberek az utcára. Hussein szerint esküvő volt. Kis tanácskozás és hallgatózás után visszament mindenki a saját szobájába és békésen aludtunk tovább.

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Fotó: Márk László
Fotó: Márk László

Március 25.

Hajnalban felkeltünk és megkezdtük a programot. Pár perces sétával elérhető a romváros a belvárostól. Gyönyörű napsütés volt, ámbár csontig hatoló hideg. Kattognak a gépek. Közben persze folyamatosan az éjszaka eseményeiről beszélgetünk. Ha nagyon nagy gáz lett volna, akkor annak látható nyomai lennének mindenhol. De sehol semmi. Békés, csendes, ébredező városka.

A romok csodaszépek, kivételesen a fények is. Megállapodunk abban, hogy írunk pár megnyugtató szót a Facebookra, de nem írunk semmit az éjszakáról. Pityi is majd csak itthon tölti fel az akkor készült videót.

Szuperül tartjuk a menetrendet, 8.30-kor tele hassal, kicsekkolva pakolunk be a kisbuszba. Megállunk a múzeumnál, mert itt meg lehet venni az egész Palmyrára érvényes jegyet, mely 500 font. Innen irány először a toronysírokhoz. Hatalmas tömeg, rengeteg busz a parkolóban. Pici, szűk bejárat, szűk lépcső felfelé. Nem egy nagy élmény. Innen tovább autóval a három testvér sírjához. Ez már kényelmesebb be- és kijutást jelent, de itt is három csoport tülekszik egyszerre.
A következő megálló a színháznál van. Itt kérik először a jegyet és hátul lepecsételik. Nagyon jó állapotban van, tényleg szép épület. Közös fénykép a feltámadt szélben, és vissza az autóba. Következik Bel temploma, újabb pecsét a belépőre. Hatalmas területen fekszik. Később a múzeumban találtunk egy makettet arról, hogy nézhetett ki valódi pompájában. Grandiózus! Hátul találunk egy kb. 2 méter hosszú sínszakaszt a semmi közepén. Ez vajon hogy került ide? Innen irány a Nemzeti Múzeum. Pecsét a belépőre. Hát, láttam már gazdagabb gyűjteményt is. Mindegy, kifizettük ugye előre.

A múzeum után persze be kellett, hogy üljünk egy kávé, tea, üditő kombóra az előző este leszavazott (Hussein által preferált) hotelbe, és 11 felé el is indultunk.

Az út (akárcsak idefelé) hosszan a sivatagon keresztül vezetett. Mesés tájak, csodálatos fényviszonyok. Kedvenceim a nomád sátrak, amik az út mellett állnak, kicsit beljebb. Egy vagy két nagyobb a családnak, kevésbé komfortos a birkáknak.

Az egész út folyamán végig csodálatos tájakon jártunk. Aleppó és környéke leginkább holdbélihez hasonlítható. Kövek, sziklák mindenhol. Ahogy haladtunk délebbre, Hama és Homs felé, úgy zöldült ki minden. Szépen gondozott kisebb-nagyobb földek, hatalmas olívaültetvények. És ugye a sivatag. Azok a színek…

Hosszabb utazás után egy katonai ellenőrzőponthoz értünk. Annyiból állt a dolog, hogy ellenőrizték az útleveleinket, majd kinyitották a sorompót. Ezek után a katona végig mosolyogva integetett nekünk, ahogy elgurultunk.

Újabb csodálatos utak, de már dombokkal, hegyekkel tarkítva. Közeledünk Deir Mar Mousához, mely An-Nabk város közelében található. Ez a Szent Mózes kolostor, 7. és 11. századbeli freskókkal. Na de a feljutás! Kőkemény gyaloglás felfelé a hegyen. Megéri felmenni, még ha tényleg fárasztó is.

Következett Maalula, Szent Tekla faluja, ahol még beszélik az arámit, Jézus nyelvét. Két kolostort lehet meglátogatni, melyeket egy szurdok köt össze. Innen utunk Seydnayába vezetett. Ez a hely templomáról és ikonjairól híres. Mindkét város kötelező program, semmi estre sem szabad kihagyni!

Ezzel véget is ért kirándulásaink sora. Nem maradt más hátra, mint eljutni Damaszkuszba és szállást találni. A palmyrai események után az átlagosnál kicsit idegesebben indultunk útnak, hiszen péntek volt. Ha muszlim országban készülőben van bármi is, akkor az a péntek esti nagy ima után várható. Nem voltunk már messze a fővárostól. Elég nagy dugó fogadott bennünket és még valami más.

Akármerre néztünk, az elnök képeivel teleragasztott autók mindenhol. Lógtak ki az emberek, integettek, lengették a zászlókat, dudáltak, villogtak. Ja, ezek szerint a damaszkuszi feszült helyzet jelen pillanatban ebben merül ki? Este sétáltunk még egy nagyot és rengeteg konvojjal találkoztunk. Nem féltünk semmitől, mert ott és akkor még egyszerűen nem volt mitől. Mindenhol kedvesek voltak velünk most is, ahogy mindig az út alatt.

Hussein elvitt bennünket az általa ismert szállodákhoz. Sajnos a legjobbnak mondhatóban nem volt szoba. Bandival mi türelmesen ültünk, meglepően sokáig. Aztán végül visszatért a csapat ahhoz, amit nem találtak épp a legjobbnak, viszont volt elég szoba és az ára is rendben volt. Eljött a búcsú pillanata. Három nap után elköszöntünk új barátunktól, akinek nagyban köszönhető, hogy ilyen jól sikerült minden. Sok olyan helyre vitt bennünket, ami nekünk nem is szerepelt a programunkban, mindenhol türelmesen várt ránk és persze az sem mellékes, hogy számunkra teljesen elfogadható összeget kért a becsületesen elvégzett munkájáért. Előre nem is kért pénzt, csak most a búcsúnál fizettük ki őt. Lehet, hogy le tudtunk volna alkudni belőle pár dollárt, de a fent leírtak miatt nem akartunk. Sőt! Kivétel nélkül mindenki úgy érezte, hogy némi borravaló is dukál. Szerintünk megdolgozott a pénzéért, és végig biztonságban éreztük magunkat vele.

Bepakolás a hotelbe, gyors készülődés és irány a város. Wow! Nagyon tetszett az a kevés is, amit este láttunk. Nem siettünk, hiszen van két teljes napunk!

A volt pályaudvar mellett laktunk, tökéletes hely a város megismeréséhez. A hotelben ajánlottak egy éttermet, térképet is adtak. Megtaláltuk, megvacsoráztunk, de semmi extra. A legfurcsább az volt, hogy a személyzet ott állt körülöttünk és gyakorlatilag bámultak bennünket. Ezt leszámítva hibátlan vacsora, elfogadható, 300-350 fontos áron. Utána sétáltunk még egy kicsit és néztük az elnököt éltető konvojokat. Hogy ezek a túláradó érzések mennyire voltak őszinték, abba inkább ne menjünk bele. Nem kell mondanom, hogy mennyire fáradtak voltunk, így gyorsan le is feküdtünk.

Fotó: Márk László