Bangkok egyik forgalmas csomópontjánál, az Erawan hindu szentély közelében robbant pokolgép augusztus 19-én. Húsz embert ölt meg, köztük tizennégy külföldit, főleg kínai és indiai látogatót. A rendőrség néhány nap alatt elfogta a feltételezett elkövetőket, köztük egy hamis török útlevéllel rendelkező férfit. A rendőrfőnök pedig gyorsan kiosztotta a nyomozók között a nyomravezetőnek felajánlott egymillió batos, közel nyolcmillió forintos jutalmat. A merénylet fő elkövetőjét egyébként még nem fogták el.
ROBBANTANAK? NEM SZÁMÍT!
A helyi vendéglátásban dolgozók attól tartanak, a merénylet visszaveti az utóbbi időben jól beindult turizmust, pedig a havi érkezések száma tavaly decemberben rekordokat döntött a 2,84 millió regisztrált vendégérkezéssel. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, a bangkoki bombamerényletek (hiszen korábban is voltak) nincsenek hosszan tartó hatással a beutazóturizmusra.
A mostani robbantás azért is különleges, mert ebben a periódusban jellemzően ázsiaiak, köztük döntően kínaiak és indiaiak érkeznek, és ők nem ijedősek, a télen várható európai nyaralók pedig addigra már elfejtik a tragédiát. Az viszont valószínű, hogy az augusztusi robbantás mögött egy szervezett csoport áll az országos rendőrfőkapitány szerint, és nem tudni, hogy minden tagot lekapcsoltak-e közülük – a videofelvételeken látható sárga pólós, szemüveges fiatal férfi például nagy valószínűséggel még nincs meg.
TÖMEG, ALKOHOL, VEREKEDÉS
Phi Phi szigetén egy 27 éves magyar lány, Lukács Réka várt rám, hogy megmutassa, hogyan működik a jutalékos rendszerben felépített tömeges könnyűbúvárkodás. Tíz évvel ezelőtt, a cunami után jártam legutóbb a szigeten – éppen ocsúdtak egy másik, jóval nagyobb tragédia sokkjából, és a hely az egyik utolsó természetes paradicsomnak tűnt. Ez mára alaposan megváltozott: a hatalmas sziklákkal borított sziget majdnem minden lakható négyzetméterét beépítették (épp dolgoznak egy jókora plázán is), és a sikátorszerű utcákban este részeg ausztrál fiatalok hordái járnak kisvödrökkel a kezükben. Ezekbe előzőleg sört, energiaitalt és kétdecinyi töményt töltöttek – harminc fokban, kilencvenfokos páratartalomban elég ütős lehet… Akinek pedig ezt nincs pénze megvenni, elég, ha az egyik bárban ringbe száll, hogy egy másik turistával megverekedjen a többiek örömére, ilyenkor ugyanis a vesztesnek is jár egy újabb vödör alkohol.
ÚSZNI TUDÁS? NEM PROBLÉMA. VAGY MÉGIS?
Réka és a párja nem szokta látogatni ezeket a helyeket, ők hajnali hatkor kelnek, hogy időben ott legyenek az Adventure Club irodájában, ahonnan a palackos merülők és a könnyűbúvárok reggel fél nyolckor indulnak. Utóbbi egy négyórás túra, és nyolcszáz bathba, vagyis nem egészen ötezer forintba kerül.
Kiszolgáltatott világ az övék: nincs fix fizetés, kizárólag teljesítmény alapján kereshetnek pénzt az egyáltalán nem olcsó szigeten, ahol kettejük szállása havi négyszáz amerikai dollárba kerül.
Ha eladnak egy utat egy érdeklődőnek, a befizetett pénz tíz százaléka az övék. Ha maguk visznek csoportot (a búvárvizsgás Réka snorkeling guide, vagyis könnyűbúvárcsoportokat visz ki a tengerre), akkor száz bath jár minden résztvevő után. Egy csoport legfeljebb hétfős lehet, mert annál többre nehéz figyelni. Azért is különleges feladat az övé, mert a turisták jelentős része – különösen a férfiak – füllentenek a valós úszástudásukról. Vélhetően a többiek előtt nem merik bevallani, hogy nem tudnak rendesen úszni, ezért sokszor csak a vízben derül ki, hogy a tudásnak nevezett evickélés nem működik a korallok között. Indiai, kínai turisták indulnak el lapos kőként a tengerfenék irányába, és ilyenkor a vezető felelőssége, hogy visszaráncigálja őket az oxigéndúsabb környezetbe, majd rájuk adva egy mentőmellényt folytassa velük a túrát.
MADÁRFÉSZEKLEVESHEZ A HOZZÁVALÓ
Egy long tail boattal, vagyis hosszú farkú thai motoroscsónakkal megyünk a szomszédos Phi Phi ley szigetre. Ez lakatlan, illetve csak olyan munkások lakják, akik a madárfészkeket gyűjtik, hogy aztán azok méregdrága levesek formájában gazdag kínaiak asztalán bukkanjanak fel. Húszpercnyi hajózás után érünk az első merülési helyre. Mivel félek a vízben, szó nélkül felvettem a mentőmellényt, hogy később én húzzam ki egy ausztrál férfitársamat, aki túlbecsülte saját képességeit.
Először Némót, a bohóchalat látogattuk meg, de nem volt vendégfogadós kedvében, szerényen elbújt valami neonszínű ízé mögé. Egyébként elképesztő érzés sok ezer hal között úszni, és ha nem volna légzőmaszk a fejemen, ötpercenként mondanám, hogy ilyen állat márpedig nincs. Az egyik legszebbnek a neve is gyönyörű: spanyol táncos tengeri házatlan csiga, és hangzatos nevét a flamencotáncosokra emlékeztető, fodrozó mozgásáról és mélyvörös színéről kapta.
CÁPAMAMA ÉS CÁPAPAPA MÁSUTT JÁRT
Óriási megkönnyebbülésemre a merülés alatt csak a cápagyerekeket találtunk otthon. A cápabébikből egyébként mindjárt hatot is láttam, de mivel nem szeretik, ha fényképezik őket, nem voltak hajlandóak beállni egy csoportképre. Hiába nyugtatott Réka, hogy ezek szürkecápák, és nem bántják az embert, én láttam a korábban készült fotóit a több száz kilós szülőkről, ezért jóleső érzés volt sértetlenül visszamászni a hajóra.
A KÍNAI TURISTA NEM TERMÉSZETVÉDŐ
Réka egyébként komolyan veszi a természetvédelmet, így amikor épp nem fotóz a víz alatt, és a turistái sem fuldokolnak, akkor szemetet szed. Általában a kínai látogatók gondolják úgy, ha kifizették a 800 bathot a túráért, akkor cserébe kidobhatnak mindent a csónakból. Réka a négyórás út végére annyi plasztikot szedett össze, amennyit otthon egy decens háztartás egy hét alatt termel. Még egy Valentinnapi szív is akadt az aznapi termésben, sőt, egy bal lábra való békatalp is. Néha nagyobb szerencséje van: GoPro kamerát, márkás napszemüveget, de még aranygyűrűt is ejtenek a vízbe a turisták.
A környezetvédelmet egyébként a magyar lány cége is komolyan veszi, gyakran szerveznek szemétszedő napokat a munkatársaknak, és van egy korallneveldéjük is, ahonnan a tengerbe telepítik a megerősödött korallokat. Nagy szükség van erre – a turistahadak letaposnak-letörnek majd mindent, amit a víz alatt találnak.
MONSTRE SZÁLLODA – CSAK KÍNAIAKNAK
A következő állomás egy álomszerű öböl – ott, ahol A part című filmet forgatták Leonardo Di Caprióval. Annyi motorcsónak, kishajó és egyéb vízi alkalmatosság van, hogy a part nem is látszik – és akkor még nem beszéltünk a homokban szelfiző turistahadakról. Gyorsan továbbállunk egy kisebb, kevéssé ismert öbölhöz, de itt sem ússzuk meg a kínaiakat, akik mindannyian mentőmellényben álltak a derékig érő vízben (beljebb nem merészkednek), és szelfibotok segítségével portrék ezreit készítik magukról.
Hamar eltelik a négy óra, visszatérünk a bázisra. Réka még megmutat egy gigantikus építkezést: a szikla oldalában hatalmas szálloda épül, kizárólag kínai turistáknak. Az a tapasztalat ugyanis, hogy jobb őket külön tenni – az amerikai vagy európai vendégek nehezen viselik a kulturális különbségeket.
