Nepál fővárosában, Katmanduban néhány hónapja csillagászati áron adták a fölmozgást túlélt, így „földrengésbiztosnak” kikiáltott szállodák szobáit, és a nemzetközi segélyszervezetek fizettek is, mint a katonatiszt. Arról is hallani, hogy a déli határainkon, vagyis a Szerbiával és Horvátországgal szomszédos magyar településeken alig találni szabad szobát: a TEK és a Készenléti Rendőrség emberei hosszú hetekre mindet lefoglalták.

Mi a legújabb forró ponton, a szerb– horvát határ közvetlen közelében próbáltunk egy éjszakára szállást találni, amikor az Erdélyi Gyülekezet és a Székely Szeretetszolgálat humanitárius akcióját kísérve a térségbe látogatunk.

IDEIGLENES ÁTKELŐPONTNYITÁS

A szerbiai Berkasovo és a horvát Bapska falucskák között soha nem volt hivatalos határátkelőhely. Az egykori Jugoszlávia idején aszfaltozott út kötötte össze a két települést, azonban ahogy szétvált a két ország a kilencvenes években, lezárt sorompó került az útra. A szerb hatóságok döntése volt, hogy a közeli határátkelőhelyeket, amelyeken komoly személy- és teherforgalom zajlik, nem zavarják meg a migránsáradattal, ezért itt nyitnak ideiglenes átkelőpontot a menekülteknek.

BÉKE ÉS SZERETET

A makedón határnál, Presevóban felveszik az autóbuszok a menekülteket, hogy öt-hat óra múlva, majd ötszáz kilométerrel arrébb letegyék őket a határtól másfél kilométerre. Az emberáradatnak egy dombon kell felkaptatnia, és az út mentén a különféle segélyszervezetek kínálják portékáikat kis asztalokról: meleg tea, gyümölcsök, higiéniás szerek, ruhanemű, konzervek, bébiétel, pelenka és sok minden más. Egy cseh virággyerekekből álló csoport úgy gondolta, innen már csak a Che Guevara-dalok hiányoznak, ezért gitárzenével és peace-love feliratokkal fogadta az elcsigázott embereket.

A menekültek úgy vonulnak át ezen a szakaszon, mintha svédasztalos reggelit járnának körbe: ami kell nekik a természetesen ingyen kínált portékákból, azt elveszik maguknak.

HULLÁMOKBAN ÉRKEZNEK

Az autóbuszok összevissza jönnek, ezért amikor megérkezünk és kipakolunk, három órán keresztül egyetlen menekült sem érkezik, így meglehetősen frusztráló érzés ott topogni a hidegben. A segélyszervezetek tagjai egymást segítik: akinek meleg teája van, azzal megy körbe, cserébe halkonzervet kap, vagy sapkát a fázós fülére. Sötétedés után, fél hat körül aztán megérkezik az első busz, és beindul a pörgés: a gyerekruháknak és -csizmáknak óriási a keletjük, de a csípős hideg miatt jól fogynak a büntetés-végrehajtási intézettől kapott kék posztókabátok is. Megrázó dolog szembesülni ekkora emberáradattal – érkezik idős, vak ember, jön arcát félig elvesztett fiatal, és akad olyan, aki papucsban gyalogol, és meleg zoknit kér a didergő lábára.

VAN, AKINEK CSAK A MÁRKÁS CUCC SZÁMÍT

Az áradatnak két arca van: bőven érkeznek olyanok, akik a márkajelzést keresik a kitett ruhákon, és ha azok nem eléggé divatosak, undorodva fordulnak el tőlük, és temetkeznek vissza okostelefonjukba. Elgondolkodtató a pazarlás is: sokan felmarkolnak valamit az asztalokról, ami első pillanatra érdekesnek tűnik számukra, hogy aztán húsz méterrel odébb eldobják. Reggel az út szélén köbméterszám lehet összeszedni a bontatlan pelenkát, kekszet, sebtében levetett ruhát. Komoly dilemmahelyzet ez a segélyszervezeteknek, mert egyfelől keresztényi kötelesség segíteni a szenvedő embereket, másfelől rossz érzés arra gondolni, hogy a vadonatúj gyerekruhát egy országgal arrébb kidobják, mert kapnak helyette csillogóbbat.

SZÁLLÁS A KÖRNYÉKEN? UGYAN MÁR!

Miután néhány óra alatt kiosztjuk az aznapra szánt adományt, nekifogunk a csaknem lehetetlen kísérletnek: szállást találni a határ környékén. A tizenötezres városka, Sid összes szobáját elfoglalták már a segélyszervezetek korábban érkezett emberei, a recepciósok sajnálkozva mosolyognak, amikor üres ágyak iránt érdeklődünk. Az egyik helyen aztán a fiatalembernek fény gyúl a tekintetében, és azt mondja, várjunk egy percet, érdeklődik egy ismerősénél telefonon. Rövid beszélgetés után boldogan mondja, van néhány ágy, pihenésre jó lesz, de ne lepődjünk meg a látottakon.

HÚZÓS ÁRAK, PORNÓCSATORNÁKKAL

A megadott címet a navigációs kütyübe bepötyögve egy benzinkúthoz érkezünk, amely fölött takaros panzió épült. A recepciós nem beszél angolul, de annyit azért elmond, tizenkét eurónak megfelelő helyi pénzt kér négyóránként. Nem értjük a dolgot, de nyolcórányi pihenést elégnek gondolunk, így kifizetjük az átlagos árnál kétszer magasabb tarifát. A szobában bekapcsolom a tévét, és az első csatornán meglepetés ér: egy mellekkel bőven megáldott hölgy kerül igen szoros kapcsolatba egy felajzott férfiú féltett kincsével. A következő három csatornán is halmozottan erotikus filmeket láthatunk, csak nehezen találom meg a BBC-t – ekkor esik le: egy garniszállón foglaltunk szállást.

TÁBOR VAN, DE MENEKÜLT NEM JÖHET

Szerencsére nincs nagy forgalom, a többi szobában is segélyszervezetek fizetnek be párszor négy órát, így sikerül sikolyés nyögésmentesen elölteni az éjszakát. Másnap délelőtt kiosztjuk a maradék segélyt, és a helyi hatóságoktól érdeklődve megnézzük, milyen állapotok vannak a menekülttáborban. Hatalmas szőlősök mellett autózunk el, hogy a határátkelőtől alig tíz kilométernyire, egy nem működő szálloda mellett jókora sátortábort találjunk. Tökéletes tisztaság, csend és nyugalom, a gyepet egy skót golfklub is elfogadná. A tábor vezetője sajnálkozva mondja, hogy ma a vízvezetékrendszer fertőtlenítése miatt épp nem fogadnak senkit, de korábban sokan voltak, és várhatóan másnaptól is lesznek megpihenni szándékozó menedékkérők. Benézünk a vadonatúj sátrakba: az ágyakon makulátlan ágynemű, a sátrak mögött lévő áramfejlesztőkön még rajta az új műszaki eszközökön használatos takarófólia, ezek szerint a francia segélyszervezetek adományát még soha nem kapcsolták be.

Furcsa érzéssel távozom – sok mindent láttam már életemben, de Patyomkin- menekülttáborban most jártam először…