Régi és máig eldöntetlen vita a régészek körében, hogy miképpen szabad bemutathatóvá tenni a romok alapján elképzelt épületeket. A festmény, a vitrinbe zárt makett vagy a képernyőn bemutatott számítógépes animáció elszakad a helyszíntől. Más a lépték, más a perspektíva. Újjáépíteni? Vannak országok, ahol ehhez a drága és szakmailag kockázatos vállalkozáshoz nyúlnak, ám a hitelesség nemigen garantálható.

Hol vannak már az eredeti anyagok és technológiák? Egy elrontott rekonstrukció elfedi az értéket, a megmaradt eredeti romokat is. A szakmai körökben sokat vitatott 1964-es Velencei Charta meg is tiltja a feltételezéseken alapuló újjáépítést. Az igény viszont óriási, a rommezőket felkereső turisták tömegeit nem elégítik ki a térdig érő falak, azok alapján nem tudják elképzelni az egykori épületeket, a hajdani várost.

Virtuális valóság - valódi eszközzel

Az MTA SZTAKI a Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeuma számára lényegében a virtuális valóság eszközeit használta fel, beépítve azokat a szentendrei úti romparkban felállított készülékekbe. Így a látogatónak elég, ha az ókori maradványok közt sétálva megáll a legalkalmasabb helyeken telepített kronoszkópok valamelyike előtt és belenéz. A teleszkópos oszlopon álló nézőkével, akár egy periszkóppal, vízszintes irányban körbe is pásztázhat, megszemlélve mindent, ami számára érdekes.

A látvány szavakkal elég nehezen megfogalmazható. A látott háromdimenziós hatású képen keveredik a múlt a jelennel, az elképzelés a valósággal. A kép egyik része "eredeti": a romkerti környezet, utak, fák. A fontosabb falmaradványok, alapok helyén azonban ott állnak a számítógéppel lemodellezett kétezer éves épületek. A valószerűséget erősíti, hogy a képen ugyanúgy borús az idő vagy ugyanolyan irányban süt a nap, mint a képen kívül, a valóságban, a virtuális épületek árnyékot vetnek egymásra és a környezetre. Ez azért fontos, mert a néző mindezt együtt látja, a virtuális kép ugyanis a látóterének csak a közepét foglalja el, lefelé és oldalirányban szabadon kilát a burkolat mellett. A valóság tehát folytatódik a virtuális képen, csak a rekonstruált épületekkel "kibővítve".

Maga a kronoszkóp egy fémcsővázas, robusztus, rongálásálló kivitelű eszköz. Mivel tavasztól őszig, a múzeum október végi zárásáig a szabad ég alatt áll, különleges igénybevételeket kell elviselnie. A nemesacél burkolat hermetikusan zár a nedvesség ellen, a tűző nyári napon automatikusan bekapcsol a beépített hűtőrendszer. A lényeg, a videokép-megjelenítő egység a formailag római sisakot idéző fejrészben van, amelybe két betekintő nyílás üvegén keresztül kukucskálhatunk. A fejrész magassága teleszkóposan állítható, így akár gyermekek és tolókocsiban ülők is belenézhetnek. A látott kép vízszintes látószöge mintegy harminc fok, ennek "kiszélesítését" a körbepásztázás teszi lehetővé. Az állvány két oldalán lévő fogantyúk segítségével 150 fokos szögben forgathatjuk – ütközésig – a kronoszkópot.

De honnan jön a kép? Ezt egy szoftver állítja elő, amely eddig nem ismert módon ötvözi a videotechnikát és a számítástechnikát. A számítógépeket természetesen már fedett helyre – a régi múzeumi főépületbe – telepítették, s ezt föld alatti kábelek kötik össze a kronoszkópokkal. Sem a számítógépek, sem a kronoszkópok nem igényelnek felügyeletet, minden automatikusan történik. Csak a múzeumi szezon végeztével kapcsolják ki a rendszert, s amíg a téli hóban-fagyban dideregnek a romok, szétszerelik, karbantartják a szerkezeteket.