Még jóval a Panama-iratok előtt felkerült a neved és a fotód egy neonáci weboldalra. Mibe nyúltál?

A Süddeutsche Zeitung gyakornokaként a helyi rovatnál kezdtem, és oda írtam egy addig ismeretlen neonáci csoportról. Miután megjelent a cikk, rájuk ment a titkosszolgálat, többeket bíróság elé is állítottak. Néhány hónappal később a rendőrség felhívott, hogy egy házkutatás során találtak egy náci körözési posztert rólam, rajta az összes adatommal, amit az interneten meg lehetett találni. Azt javasolták, hogy tartsam titokban a címemet, titkosíttattam is.

Történt bármi?

Nem, de ijesztő volt. Még videójuk is volt rólam, mert a cikk készítésekor elmentem az egyik törzshelyükre, egy titkos bárba, ami kiderült, hogy be volt kamerázva. Még a pályám elején voltam, és az ilyesmi egyébként sem mindennapos nálunk. Olyan arcok voltak, akik fegyverekkel gyakorlatoztak, nem csak kommentelgettek az interneten: látszott, hogy csinálni akarnak valamit, és az ilyenekkel nem olyan jó ötlet szórakozni.

A Panama-iratokról szóló könyvetek egyik fejezetében azt írjátok, ez az adóparadicsomok végének kezdete, egy másikban meg azt, hogy azért ez sok mindent nem fog megváltoztatni. Valójában melyik változatot reméltétek?

Újságíró vagyok, nem aktivista, úgyhogy erre nehéz válaszolni. Arra számítottam, hogy pár napig sok szó fog esni az ügyről, és reméltem, hogy a törvényhozók is foglalkozni vele, de nem többre, úgyhogy ami történt, az több, mint amire számítottam. Még mindig vitatkoznak róla, foglalkozik vele az Európai Bizottság, Németországban van egy törvénytervezet, amit a Panama-iratokról neveztek el. Több országban már megváltoztatták a törvényeket, több mint 50 országban indultak vizsgálatok. Eközben azt is látom, hogy nehéz lesz valódi változásokat elérni. Ha tényleg vissza szeretnénk szorítani az adóparadicsomokat, ahhoz a nagyok is kellenek: Nagy-Britannia, Amerika. A Brexit után nem úgy tűnik, hogy a britek az átláthatóságot erősítenék: épp azon gondolkoznak, hogyan vonzzanak be több pénzt. Amerikában elnök lett Trump, aki semmilyen jelét nem adta, hogy az átláthatóság harcosa lenne, úgyhogy elég szkeptikus vagyok. Történtek apró lépések, de még sok hasonló kiszivárogtatásra lesz szükség. Az viszont látható, hogy a pénzüket elrejtő emberek nem érzik magukat többé biztonságban.

Elég aktív forrásotok volt, hallottatok tőle bármit arról, mi volt a reakció a Mossack Fonsecán, az iratokban érintett panamai ügyvédi irodán belül?

Csak pletykákat. De tudjuk, hogy bajban vannak, be kellett zárniuk néhány irodát, számos vizsgálat indult ellenük, és főleg: menekülnek az ügyfeleik. Senki nem akarja többé, hogy ehhez a céghez kössék. Sajnos ez nem jelenti azt, hogy tiszta helyre tennék, csak átviszik egyik szolgáltatótól a másikhoz. A társam, Bastian nemrég jár a Kajmán-szigeteken egy konferencián, és a vetélytársak nem győzték neki megköszönni, hogy hozzájuk hajtotta az ügyfeleket, ami azért rettenetesen frusztráló.

És mennyire volt frusztráló egy évig dolgozni valamin anélkül, hogy közben bármi megjelent volna belőle?

Szörnyen. Nekem talán még inkább az volt, mint Bastiannak, mert egy hét hónapos apasági szabadságról jöttem vissza előtte. Ez nem mindennapos még Németországban sem, és úgy voltam vele, hogy annyi sztorit adok le utána, hogy mindenki azt fogja gondolni, nem volt hiba ennyi időre elengedni. Ehhez képest visszatértem, és egy cikkem sem jelent meg egy évig. A kollégák kérdezgették, mi újság, és azt kellett válaszolnom, hogy igen, már fél éve visszajöttem, de nem mondhatom el, min dolgozok. A barátaim is szokták követni, miket írok, ők meg aggódni kezdtek, hogy mi a baj, jól érzem-e magamat a lapnál. Az elején csak mi ketten voltunk Bastiannal, aztán bevontuk az oknyomozó újságírók nemzetközi szervezetét, az ICIJ-t, és egyre több újságíró csatlakozott. A végén már 400-an voltunk, és mind ugyanabban a helyzetben. Ez adott egy lökést, hogy egy kicsit még tartsuk a szánkat.

Mennyire megszokott a Zeitungnál, hogy egy évig dolgozhattok valamin? Arról írtok a könyvben, hogy tudjátok, a 400 újságíróból rengetegen a napi sztorik mellett dolgoztak a projekten.

A Zeitung hagyományosan fektet a nyomozó újságírásba, én eleve ennél a részlegnél voltam, és nincs olyan kvótánk, hogy naponta vagy hetente sztorikat kéne adnunk az újságba. Szóval lehet hosszú sztorikon dolgozni, de hosszú alatt korábban soha nem egy évet értettünk. Két főszerkesztőnk van, és az egyikük, Wolfgang Krach korábban nyomozó újságíró volt, úgyhogy amikor beszámoltunk neki a sztoriról, egyből azt mondta, hogy csináljuk, pedig mi voltunk a legfiatalabbak a csapatban. Ez teher is volt, mert tudtuk, hogy nem bukhat be a projekt, úgyhogy nagyon örülök, hogy minden jól ment. Nagyon féltünk például, hogy szétperelnek minket.

Voltak ügyvédek a csapatban?

Igen, a Zeitung két ügyvédet állított elég korán az ügyre. A könyvünk kiadója egy harmadikat, aki nagyon alaposan elemezte az állításokat, és szólt, ha valamit érdemes volt inkább tompított formában közölni. Nélkülük nagyon rossz vége lett volna.

Használt a sztori a lapnak?

Néhány hétig megugrott a példányszám, de ez persze a sztorinak szólt és idővel kifutott. A külföldi tudósítóink viszont azt mesélik, hogy hirtelen mindenki megismerte az újság nevét, miközben korábban mindig el kellett magyarázniuk, mi az a Süddeutsche Zeitung és mi az az Ü betű a nevében. Ezzel a sztorival beléptünk a globális tényfeltárók klubjába.

Valóban globális szereplők vagytok? Írtátok a könyvben, hogy nagyon ki volt centizve az utazási büdzsé, és nem volt mindegy, mikor repültök el Münchenből Washingtonba találkozni az ICIJ-vel. Magyar szemmel ez persze ismerős, de azt gondolná az ember, Németországban kicsit több a lehetőség. Tényleg tudtok a Guardiannel versengeni?

Próbálunk. És a főnökeink rájöttek, hogy több pénzre van szükségünk. Minden részlegnek megvan a költségvetése, és még a projekt közben látták, hogy a miénk nagyságrendekkel kisebb, mint kellene. A vége felé már azt mondták, hogy amire csak szükségünk van, bátran szerezzük be, és tényleg úgy tűnt, hogy nincs limit, nem is derült ki, hogy volt-e. Enélkül nem ment volna.

A könyvet menet közben írtátok?

Igen, tavaly nyáron kezdtük. Az elején egy napló volt Bastiannak és nekem: sejtettük, hogy érdemes a munkát megörökíteni. Aztán belegondoltunk, hátha egy kiadót is érdekel, de nem volt könnyű, hiszen normális esetben elküldöd tíz kiadónak, és reménykedsz, hogy valamelyik ráharap. Mi ezt nem tehettük meg: egyetlen egyet kerestünk meg, akikkel Bastian már dolgozott, ezért bíztunk bennük. A könyv a leleplező újságcikkekkel egy időben jelent meg. Éjszakánként írtuk, Bastian késő éjjelig fennmaradt, én hajnalban vettem át tőle. A végén már nem sokat aludtunk, és bár imádom az újságírást, ez a családommal is így van, úgyhogy lehetetlen lett volna tovább húzni.

Óriási munka volt önmagában feldolgozni ezt az adattengert, volt külön csapat, akik azon gondolkodtak, cikken kívül milyen formátumban lehetne még tálalni a sztorit, hogy minél többeket elérjen?

A két németországi partnerünk két tévéadó volt, ők eleve rövid dokumentumfilmeket készítettek. Sokat gondolkodtunk ezen más kollégákkal, készítettünk egy külön weboldalt is. Visszatekintve valószínűleg ezzel többet kellett volna foglalkoznunk, de akkor sem időnk, sem agyunk nem maradt erre.

Ki találta ki a nevet? Panama, mint ország valószínűleg nem túl boldog tőle.

Nem, nem nagyon, a panamai kollégáink sem azok. De az ICIJ munkamódszere elég demokratikus, úgyhogy volt egy találkozó Münchenben, ahol sokat vitatkoztunk erről. Végül az ICIJ vezetője találta ki, a Panama-iratok nyilván a Pentagon-ügyiratra rímel. Az elején nem nagyon szerettük, mert németül elég unalmasan is hangzik, úgyhogy inkább angolul is használtuk. De a gyakorlatban jól bevált. A korábbi ICIJ projekteknek nem volt közös neve: amit mi Swissleaksnek hívtunk, az a Guardianben HSBC-akták néven futott, és sokat dobott az ügy erején, hogy most végre egységesen használtuk az összes országban.

Volt olyan pont, ahonnan maradéktalanul megbíztatok az iratokat kiszivárogtató forrásotokban? El tudtátok engedni azt az aggodalmat, hogy lehet, hogy felhasználnak titeket valamilyen még nagyobb játszmában?

A forrásban elég hamar bízni kezdtem a beszélgetéseink és a dokumentumok alapján, de azt a legvégéig éreztük, hogy nagyon-nagyon óvatosnak kell lennünk. Elég lett volna, ha egyetlen kamu papír is keveredik a milliónyi oldal közé. Akkor kezdtem megnyugodni, amikor a megjelenés előtti hetekben elkezdtük felvenni a kapcsolatot az iratokban érintett szereplőkkel. Megvolt az esélye, hogy mind azt válaszolják, hogy tévedünk, ez az egész bullshit, az iratok hamisítványok, ehhez képest csak néhányan próbálkoztak azzal, hogy nem tudják, miről van szó. Nekik elküldtük a dokumentumainkat, és arra ők is azt mondták: oké, elkaptatok.

Tényleg? Nálunk ilyenkor amíg tudják, azt mondják, hogy az iratok nem léteznek, mindennek az ellenkezője igaz, utána meg azt, hogy a teljes családodból ki fogják perelni az utolsó fillért is.

Néhányan bepróbálkoztak ennek bizonyos elemeivel, de a legtöbben inkább olyasmit mondtak, hogy lehet, hogy a dokumentumaink valósak, de hibás következtetéseket vonunk le belőlük. A valódiságukat nem nagyon kérdőjelezték meg. Még Putyin is, aki nem tartozik a legnagyobb rajongóink közé, azt mondta az egyik ottani köztévés órájában, hogy úgy gondolja, a dokumentumok valósak. Nekem ez volt a csúcs. Ha Putyin is azt mondja, hogy eredetiek, akkor én tényleg 100 százalékig biztos vagyok benne, hogy azok. De még mindig jövünk elő újabb sztorikkal, keresünk meg újabb szereplőket, és még mindig extra óvatosak vagyunk, hiszen csak annyit tudunk, hogy eddig minden irat valódi volt.

Honnan tudta meg Snowden? (15 perccel azelőtt, hogy élesítették volna az iratokat tartalmazó weboldalt, Snowden kitwittelte, hogy érdemes lesz figyelni arra, ami mindjárt jön, és ami elméletileg teljes titok volt.)

Ezt én is már vagy százszor megkérdeztem magamtól. Egy kollégám videóchatben beszélgetett vele néhány hete egy konferencián, és neki azt mondta, néhány nappal korábban értesült róla a közösségi médiából, hogy lesz ilyesmi, és aztán figyelte, mikor jön. Néhány órával a publikus élesítés előtt már teszteltük a weboldalt, akkor találhatta meg. Végül jól jött, emiatt világszerte rengetegen figyeltek a dologra az első pillanattól kezdve.

Még mindig őrzitek az iratokat, vagy átadtátok egy részét a hatóságoknak?

Nem, dehogy adjuk át.

Hogyhogy?

Ez a policynk. Nem tartjuk magunkat az igazságszolgáltatás segítőinek, fontos, hogy itt is tartsuk az állam és a média közötti távolságot. Ha itt átlépjük a határt, az mindenbe belezavar.

De bevallottan bizonyítékaitok vannak mindenféle bűntettek gyanújához, hogyhogy nem kötelező átadnotok őket?

Bizonyítékaink vannak, de hála istennek Németországban nagyon erős a sajtószabadság. Nincs német bíró, aki elrendelné egy szerkesztőség átkutatását: ilyen utoljára a 70-es években volt, és azon rettenetesen felhördült a társadalom. És ha át is kutatnának minket, nem hiszem, hogy tudnák használni, amit a titkosított merevlemezeinken találnak.

Honnan maradt motivációd? Ez életed projektjének tűnik, kicsi az esélye, hogy még egyszer ilyen hatalmas dologra bukkantok.

Határozottan életem sztorija, nyilván nem jön még egy ekkora. De nem úgy állunk a folytatáshoz, hogy ha nem akkora, mint a Panama-iratok voltak, akkor az kudarc. Őszintén szólva, én nagyon várom, hogy kis helyi sztorikon dolgozhassak. Azelőtt is ilyeneket írtam, amik még Dél-Németországban sem értek el mindenkit. Életem végéig visszaéléseket akarok leleplezni, és remélem, módom is lesz rá.

Innen Panamába repülsz, hogyhogy?

Kíváncsi vagyok, mi változott. Meghívtak, még az ottani kormány is szeretne beszélgetni. Kritikusak a munkánkkal szemben, mi is kritikusak vagyunk a, khm, üzleti modelljüket illetően, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondol például a panamai elnökhelyettes a Panama-iratokról. Ez egy nemzetközi korrupcióellenes konferencia és egy újságírókonferencia, amiket egy helyen, egyszerre rendeznek, nagyrészt a Transparency International szervezte. Szóval remélem, beengednek, és aztán remélem, kiengednek az országból.

(A Kreatív és a Süddeutsche Zeitung kiadója egyaránt a Süddeutscher Verlag kiadócsoport.)