Sok helyen jártam a világban, több helyen kiválóan éreztem magam, de nagyon ritka, amikor azt érzem, hogy a néhány napos tartózkodáson túl élni is tudnék ott. Nepál ilyen volt: amikor a kilencvenes évek közepén először Katmanduba eljutottam, úgy éreztem, hazaérkeztem, és onnan nem kívánkozom sehová. Azóta persze a főváros és az ország is sokat változott, de ez a vonzalom nem fakult.

Nepált látni – és nincs tovább

 Nem vagyok egyedül ezzel: a Thamel nevű negyedben számtalan náció képviselőjével találkozni, akik évek óta ott élnek, és nem is terveznek továbbállni. Élettörténetük is kísértetiesen hasonló: ki a keleti tanokba szerelmesedett bele virággyerekként, ki a lelki békéjét kereste, ki pedig csak szimplán kalandvágyból világ vagy Ázsia körüli körüli útra indult, bejárt több országot, aztán hazaérkezett Katmanduba, ahonnan már sehová sem akar továbbmenni. Pedig nem ez volt a terv, Nepált csak egy stációnak gondolta az úton, csak aztán ez lett a végállomás.

Királyi catering a gépeken

 Legutóbb Delhiből repültem át Katmanduba az Air India menetrend szerinti járatával. A majd kétórás út alig száztíz dollárba került (pedig csak néhány nappal az utazás előtt váltottam meg a jegyet), és olyan ellátást adtak a fedélzeten, amilyet az európai légitársaságok évekkel ezelőtt, a méregdrága jegyek korában biztosítottak. Lélegzetelállító látvány, ahogy a gép a nyolcezres csúcsok közül gyakorlatilag zuhanórepülésben esik be a nepáli fővárosnak helyet adó, ezerháromszáz méter magasan fekvő fennsíkra.

Alacsony árak, elképesztően jó szolgáltatások

 A Visnumati partján fekvő városból a világ legszebb panorámáját csodálhatjuk meg. Ha jó helyen választunk szállodát, tiszta időben odalátszik a Himalája tizenkét, hétezer méternél magasabb csúcsa, de a külföldiek zöme nem csak ezért utazik oda. Katmandu a világ egyik legjobb és legolcsóbb bulihelye a nyugati hippik számára. Indiával ellentétben mindenütt (és olcsón) kapni sört, valamint égetett szeszeket, a kábítószerek feleannyiba kerülnek, mint Delhiben (és huszadába a nyugat- európai áraknak). A főváros két különböző városnegyede is igazi turistaparadicsom: a Thamel szűk utcáiban kizárólag szállodák, masszázsszalonok és szuvenírboltok várják a szórakozni vágyókat, míg a Durbar Square környékén tucatnyi templom, boltok garmadája és éttermek csalogatják a visszafogottabb kikapcsolódás kedvelőit. Az árak különben tényleg elképesztőek: egy olcsó étteremben ötszáz forintból megebédelhetünk.

Kezdő zenekarok Mekkája

 Nem ritka az sem, hogy nyugat-európai vagy amerikai kezdő zenekarok települnek át ide.Az otthoni egy hónapos stúdióbérlet árába itt fél évre belefér a szálloda, a kellő mennyiségű és minőségű tudatmódosító szer, az olcsó lányok, és még hálás közönséget is kapnak az esti örömzenélésekhez. Nosztalgiázásra is van lehetőség az otthoni ízek után: német pékáru, olasz étel és valódi presszókávé is kapható. Azt hiszem, itt a titok: a keleti egzotikumok élvezete közben nem kell kompromisszumokat kötnünk az élet apró és megszokott örömei kapcsán: ha valaki croissannal és ristrettóval szeret felébredni – itt gond nélkül megteheti.

Kukuczka katmandui kalandja

 Ne feledkezzünk meg a nagy hegyek szerelmeseiről sem: Nepál természetesen a hegymászók paradicsoma, ám a nyolcezres csúcsok kedvelői a fővárosban többnyire csak átszállnak egy Pokharába induló kisrepülőre vagy terepjáróra. Aki azonban professzionális felszerelést szeretne venni, az is jó helyen jár, hiszen a hazai árak ötödéért lehet vásárolni csúcsminőségű, lélegző anyagokból készült sí- és túraruhákat, cipőket, kiegészítőket. Bár ismeretes az a tény is, hogy a hegymászók egyik legendás alakja, a lengyel Jerzy Kukuczka, aki egymaga ért fel mind a 14 nyolcezres csúcsra, egy félresikerült katmandui vásárlás miatt vesztette életét, a környező hegyekben. Ugyanis utolsó, tragédiába torkolló mászása előtt, 1989-ben, mielőtt nekiindult volna a Lhoce déli falának, a katmandui piacon vett egy használt kötelet, és a falon azzal mászott. 8200 méteren megpattant a silány kötél, és így zuhant a mélybe.

Goa – Katmandu drogjárat

 Az immár harmincmilliós népességű ország az egyetlen hivatalosan hindunak nevezett állam annak ellenére, hogy mindössze tíz százalék a buddhista, és ugyanennyi más vallású ember él itt. Parlamentáris demokrácia van 2006 májusától: a király ugyanis önként – de nem függetlenül a maoisták harcaitól – lemondott abszolút hatalmáról. Az országba látogató hippik és virággyerekek jó része közúton hagyja el az országot. Először nem értettem, miért vállalják a nyaktörő, tizenkét órás hegyi utat a főváros és az indiai határtelepülés, Szunauli között, de aztán egy angol fiatal kacsintva felvilágosított az okról. Ott ugyanis nincs csomagellenőrzés, így a hátizsákba a fölösleges kacatok (ruhák, személyes tárgyak) helyett „hasznos” teher is kerül: hasis, marihuána, egyéb könnyű drog. Az áru az indiai Goára utazik, ahol még több európai, amerikai és izraeli fogyasztó van, és az árrés akkora, hogy fél évig lehet belőle ott bulizni. Aztán száz dollárért visszarepülnek Katmanduba, ott is buliznak keveset, majd az újabb transzporttal visszamennek Goára.

Buddha szülőfaluja

 Én nem ezért választom a felejthetetlen utat a szerpentineken: hanem mert menet közben kétszer is megállunk egy-egy napra. A Chitwan Nemzeti Parkban, a dzsungel közepén kunyhót bérelhetünk éjszakára, hogy aztán másnap elefántháton nézzünk tigriseket és rinocéroszokat. És a határtól nem messze, de még nepáli oldalon van Lumbini, a Szeretetre Méltó szülőfaluja, akit Gautama Sziddhárthát Buddha néven ismer a világ. A forgalmas zarándokhelyen kizárólag szakrális épületek találhatók, tibeti imazászló-rengeteggel. Itt van az a tó is, ahol Buddha édesanyja merítkezett meg a szülést megelőzően, időszámításunk előtt 563-ban. *** És ne feledjük a legérdekesebbet: a szigorú nepáli kasztrendszer nem túl magas szintjén van egy törzs, akiket magaroknak hívnak. Férfi tagjai a hegyek fiainak tartják magukat, a nők pedig a napnak leányai. Ők úgy tartják, hogy valahol a nagy hegyen túl, Európában van egy nemzet, akikkel nemcsak a nevük, hanem a távoli múltjuk egy darabja is közös.