REJTŐ NYOMÁBAN

Korábban jártam már Burmában, akkor hetekbe tellett a turistavízum beszerzése. Segíteni mentem volna az Iravádi deltájá­ba (igen, ez valóban a híres Rejtő-regény, Az elveszett cirkáló folyója), a Nargis-ciklon áldozatainak, de turistának kel­lett álcáznunk magunkat, mert a Baptista Szeretetszolgálat orvosokból álló mentő­csapatát nem engedték be az országba. Akkor vidékre csak különengedéllyel lehetett utazni, a fővárosi szállodában méregdrága volt a net, és a szolgáltató há­rompercenként képernyőmentést végzett, hogy lássák, mit nézegetnek az interne­tezők… Akkoriban – hat éve – külföldi­ként szigorúan tilos volt az új fővárosba, a dzsungel közepére felhúzott Nepjidába ellátogatni. Tábornokok vezették az orszá­got, a világ egyik legkülönösebb diktatú­ráját üzemeltetve évtizedek óta.

TÚLTELÍTETT RANGUNI REPÜLŐTÉR

Azóta a tábornokok az egyenruhát öl­tönyre cserélték, elengedték a politikai foglyok egy részét, és már van ellenzék is a parlamentben. A hatalmat ugyan még nem engedték ki a kezükből, de már szívesen látják a külföldieket: az évi 2,7 millió utasra tervezett yangoni (imertebb nevén Rangun) nemzetközi repülőtér kapacitásán felül üzemel, évi három­milliónál is több utast fogadva. A tervek nagyratörőek: egy hónapja megbíztak egy szingapúri céget, hogy 1,4 milliárd dollárból építsen új, évi 12 millió utast kiszolgáló légikikötőt!

TÜCSÖKLAKOMA

Már akadnak egész jó szállodák is a hatmil­liós városban, Yangonban, igaz, a szobaárak időközben megháromszorozódtak. Így is túlzsúfoltak a szálláshelyek: este nyolckor érkeztem a jó előre lefoglalt szállodába, de várnom kellett majd egy órát, hogy a késői kijelentkezők után kitakarítsanak.

Yangon különben vibráló nagyváros, érdekes látni- és ennivalókkal. Megkós­tolhatjuk az olajban sült kövér tücsköket a város 19. utcájában, ahol inkább a nyár­son sült finomságokat (polip, tintahal, rák, csirkedarabok, sertéshús és egyebek) ja­vasolnám: három fő sok-sok pohár sörrel is megússza a királyi lakomát három-négyezer forintból. Ha több pénzt szánunk ebédre-vacsorára, akkor érdemes elegáns étterembe menni, ahol a burmaiak ünnepi fogását, a sült méhet is megkóstolhatjuk. A lárvák sokkal finomabbak a kifejlett példányoknál, de azért bajban lennék, ha állandóan ezt kellene ennem – igaz, nehéz lenne kifizetni, mert egyetlen adag kerül annyiba, mint az előző helyen a három fő teljes vacsorája.

A TÍZES SZÁM ROSSZAT JELENT – TILTSUK BE!

Néhány szó még arról, hogy az országban milyen kreatív megoldásokra képes a ka­tonai junta: 1987-ben a jósok tanácsára betiltották a tízes számot mint minden baj okozóját, és a pénztárosok örömére bevezették a 90-es, valamint annak vál­tópénzéül a 45-ös bankjegyeket (aztán, ahogy a nemzetközi helyzet fokozódott, lettek 15-ös, valamint 35-ös címletű ban­kók is). Rossz nyelvek szerint a pénzcsere arra is jó volt, hogy elszedjék a lakosság esetleges megtakarítását, de tény, hogy megtörtént. Szerencsére nem túl hos­szú ideig, így most a turisták fél dollárért vehetik meg az immár csak történelmi emléknek jó papírpénzeket a piacon.

A SOK 1-ES SZERENCSÉT HOZ

A tábornokok paranoiájára jellemző, hogy a dzsungel közepén építettek új fővárost maguknak. A Yangontól 320 kilométerre északra zajló, óriási építkezésről sokáig még az ország lakói sem tudtak, de aztán a tábornokok – szintén a jósok javaslatára – 2005. 11. 11-én, 11 óra 11 perckor 11 111 ka­tonai járműre pakolták a minisztériumokat, és elindult a költözés az új fővárosba. Nem gondolkodtak kicsiben: a magyarul királyok városát jelentő Nepjida területe 7054 négyzetkilométer, vagyis nagyjából tizenháromszor akkora, mint Budapest.

ÉSZAK-KOREÁBAN LENNÉNK?

Széles autópályán haladunk a nem is olyan rég még tiltott város fele, de észak-koreás érzésünk van, mert alig van forgalom: a te­herautókat nem engedik fel a pályára, ne rombolják az utat, és a személyautóknak sem került kevésbe, mert az irányonkén­ti közel öt dollárt itt kevesen engedhetik meg maguknak. A beton minősége a mi régi M7-esünkre emlékeztet, és gyakran előfordul, hogy egy bivalyt hajtanak át rajta, vagy szembejön az autópályán egy bicik­lis. Észak-koreás utánérzésemet fokozza, hogy nem működik a telefonom sem. Bap­tista kollégáim sem tudnak telefonálni, pedig szolgáltatójuk ugyanahhoz a norvég anyavállalathoz tartozik, amely (egyelőre egyetlenként) itt építhetett hálózatot.

PIROS ÚTTÖRŐNYAKKENDŐS RENDŐRÖK

Közel ötórás út után érkezünk meg a fő­városba, amely egyáltalán nem néz ki vá­rosnak: kilométeres pusztaságok után van néhol egy-egy épületegyüttes, és ennyi. A legkeskenyebb út is két sáv irányonként, de az elnöki palota előtt a felvonulásokra szánt sugárút a világ legszélesebb utcája a maga kétszer tíz sávjával. Dugókra egy­előre nem kell számítani, ha mégis lenne, azonnal rendet teremtene a rengeteg, piros úttörőnyakkendőt viselő rendőr.

LUXUS A DZSUNGEL KÖZEPÉN

A vadonatúj, egyelőre hivatalosan meg sem nyitott Kempinskiben van a szállásunk, és az ötcsillagos szálloda láttán elakad a léleg­zetünk. Tökéletes időzítéssel épp napnyug­takor érkezünk, már a sokhektáros telep kapujában egy pagoda vár – festeni sem lehetne szebbet. A lobbi kapuján lévő monu­mentális ázsiai faragványok a luxus érzését sugározzák. A falakon belül is rengeteg fa jelzi, hogy nem tucatszállodába érkeztünk.

HÁROM A VENDÉG

Este, a vacsoránál kiderül, hogy mi va­gyunk az egyetlen vendégek a házban. Életem egyik legjobb, de kétségkívül legkü­lönösebb szállodai élménye az itt eltöltött két nap, hiszen minden mozdulatunkat pincérek hada figyeli, és úgy használhatjuk a hatalmas kinti medencét, hogy senki sem zavarja meg a tökéletes nyugalmunkat.

A készséges recepciós örömmel mu­tatja meg Burma legnagyobb elnöki lak­osztályát: 1500 négyzetméteren, külön épületben található. Nem véletlen, hogy az Asean Summitra érkező amerikai el­nöknek is ezt választották.

Ő VAJON KI LEHET? NEM SZÁMÍT, CSAK OBAMA

Amikor november közepén Obama két napot itt töltött, éjszakára elküldték a különben bent lakó személyzetet is. A hálószobában még ott van egy polcon az Obama család portréja (kedvességnek szánták, hogy otthon érezze magát), és tényleg jól érezhette magát, mert egyik nap a lobbiban fél órát vásárolgatott az al­kalomra odacsődített helyi kézművesek­től. Nevetve mesélik, hogy az egyik árus nem ismerte fel, és nem értette, miért akar vele közös fotót az idegen – a szál­loda igazgatójának kellett kétségbeeset­ten integetnie, hogy egyezzen már bele a közös szelfizésbe. Itt a soha vissza nem térő lehetőség különben – teszi hozzá a menedzser –, a golyóálló üveggel, saját úszómedencével felszerelt elnöki lak­osztályt december végéig potom kétezer dollárért lehet befoglalni egy éjszakára, és akár hét ember is kényelmesen ellehet benne – a legszerencsésebb pedig egye­nesen Obama ágyában aludhat.

SZÁGULDÓ NET, LEFAGYASZTOTT TÉVÉCSATORNÁK

A vadonatúj, 141 szobás Kempinski-házról csak felsőfokban lehet beszélni: itt még a net is gyors, ami egyébként sehol máshol nem jellemző Burmában. Közben eszembe jut egy negatív élmény is: a 19 tévécsator­nából öt le van fagyva, vagy egyáltalán nem működik. A fülembe suttogják, hogy erről nem ők tehetnek: az országban tilos műholdvevőt használni, minden csatorna optikai szálon, Kínából érkezik. Van egy „kapuőr” valahol, aki árgus szemekkel nézi a monitorokat, és amikor például a CNN-en Burmáról van szó, egyszerűen lekapcsolja az adást… Amikor véget ér a kérdéses hír, újra visszakapcsolja. Szerintem most meg az történt, hogy minden bizonnyal elaludt, és ráborult a gombokra, ezért állt le egy­szerre öt tévécsatorna adása.