Mi lenne, ha egyszer változtatnánk berögzült szokásainkon, újraterveznénk a vakációt, és Szlovéniát jelölnénk meg úti célként? Négy napig jártuk keresztül-kasul a szomszédos kis országot, és rájöttünk, itt egy hely, szinte kőhajításnyira tőlünk, ahol minden adott ahhoz, hogy igazán jól érezzük magunkat.
A nevető nap birodalma
Első utunk Koperbe vezet, a szlovén tengerparthoz, amelynek én eddig többnyire csak az útbaigazító tábláját láttam az autópályán, Trieszt és Velence felé haladva. Ám amint kikászálódunk az autóból, rájövünk, nagyot hibáztunk, hogy eddig nem álltunk meg e mediterrán hangulatú kisvárosban, még egy igazi olasz aromájú kávészünet idejére sem. Bár írd és mondd, mindössze hat kilométernyi tengerparttal rendelkeznek szlovén barátaink, első blikkre látszik, hogy ezt az aprócska partszakaszt maximálisan kihasználják és élvezik. Koper egyébként a maga 30 ezer lakosával a Szlovénia legnagyobb tengerparti városa cím büszke tulajdonosa, ami azért nem nagy szám, mivel a településsel nagyjából véget is ért a szlovén tengerparti városok névsora. Viszont napjainkig megőrzött romlatlan bája, többek között egykor szigetre épült, különleges fekvése folytán, érdekes, félkör alakú óvárosa – amelybe 1516-ban épült városkapun át juthatunk be –, velencei hangulatú kútjai, gótikus terei, egykori módos lakóházai, barokk palotái mind olyanok, mintha a dicső múlt díszletei közt sétálgatnánk.
Közben megtudjuk, Koper büszkén mutogatott legfontosabb épülete, a mai városháza egykor gabonaraktár volt, de tegyük azonnal hozzá, nem akármilyen, hiszen gazdag velenceiek emelték, pazar gótikus stílusban. A legjobb benne, hogy központi termében egy mosolygó napocskát ülnek körbe a városatyák, hiszen címerük jelzi: ez itt a nevető nap birodalma.
Rablólovag búvóhelye
Némileg barátságtalan, esőre álló időben indulunk útnak másnap reggel, irány a predjamai vár és a hozzá szinte köldökzsinórral kapcsolódó postojnai barlangrendszer.
A várban barangolva rájövünk, az időjárás semmi egyebet nem tett, mint figyelembe vette a sziklatömbbe simuló, a 16. században épült impozáns építményt, amelyet látva először megdöbbenünk, hogy ugyan mi a csudáért építtetett valaki embert, időt és tengernyi pénzt nem kímélve egy komplett várat öles hegyoldalba ágyazva. De aztán rájövünk a magyarázatra és a rejtőzködő vár különleges titkára. Ugyanis ura, bizonyos Erasmus Luegger (akinek szigorú tekintete a róla készült festményen elkísér minket egy darabig a vár bejárása során) a mi Mátyás királyunkkal lépve szövetségre kellően ártott, és alapos fejfájást okozott az akkori uralkodónak, Habsburg Frigyesnek. Erasmus igazi rablólovag volt, aki mesés kincseit rablóhadjáratok során szerezte, aki pedig ellenszegült, azt a várába cipelte, ahol takaros kínzókamrát is berendezett: a szerencsétlen kikötött ember fejére például folyamatosan csöpögött a barlang vize (amely tulajdonképpen várának egyik falát képezi), hogy az egyéb kínzóeszközeiről ne is beszéljünk…
Bástya elvtárs utazása a föld mélyén
Erasmus sötét dolgai után áttérünk a hegy másik oldalára, a postojnai cseppkőbarlanghoz. Ahol olyan érzésünk támad, hogy mindjárt szembetalálkozunk a Tanú című filmből ismert Bástya elvtárssal, amint szédelegve jön elő a barlang mélyéről, egy lidérces hangulatú kisvonatozás után. Amúgy a barlangrendszerről még az is hallott közülünk, aki sosem járt errefelé, hiszen a postojnai barlang a maga 24 kilométeres hosszával mégiscsak Európa egyik legnagyobb cseppképződménye, amelyet az itteniek elődei már a 11. században felfedeztek, tíz kilométeres szakasza pedig 1872 óta kisvonatokon is látogatható.
A barlang igazi turistaparadicsom: évi egymillió vendéget fogad, de más szempontból is csúcsattrakció – a világon egyedül itt élnek albinó szalamandrafélék, ráadásul ősi rajzokat is találtak a falakon. Amúgy a teljes barlangrendszer pompás megvilágítással rendelkezik (1883 óta nem gyertyával, hanem villannyal világítják), igaz, megállapítjuk – miközben a cseppkőcsodákat bámuljuk –, hogy nem ez az a hely, ahol a villanyszámlát szívesen átvállalnánk.
Mária: jókor, jó helyen
Bledbe érkezünk. Ez az a híres szlovén üdülő- és gyógycentrum, amelyről szintén hallottunk már korábban, hiszen puzzle kirakósok kedvelt képe, a hajdanvolt Jugoszláviából küldözgetett képeslapokról is rémlik a tó közepén lévő parányi sziget, a templommal. A tó partján sétálva megtudjuk, a jégkorszakban alakult ki e különleges természeti képződmény. A hihetetlen mélykék és haragoszöld színekben játszó tó fölé 140 méteres sziklaszirt magasodik – a Júliai-Alpok része –, tetején csodás várkastéllyal, amelyet később meg is hódítunk. Vármúzeumot találunk benne, de a legértékesebb az elénk táruló panoráma, amely tényleg páratlan: a Bledi-tó és a környező hegyek fenséges nyugalma – ezt mindenkinek látnia kell. Közben megtudjuk, a képeslapokról ismert parányi templomot a szigeten a 14. században építették és Mária mennybemeneteléről nevezték el. Kétségtelen, mennybemenetelhez ennél ideálisabb helyet keresve se találhatnánk. A tó amúgy 31 méter mély, nyáron állítólag csak a nagyon elszánt német és híresen bevállalós skandináv turisták mártóznak meg a vizében, de a rajta sikló gondolák bérlése – amelyekkel a kis sziget is látogatható – bármely évszakban tökéletes választás.
Cillei és a Hunyadiak
A fővárostól, Ljubljanától keletre indulunk utunk utolsó állomására, a Száva, a Savinja és a Voglajna folyók találkozásának vidékére. Az időjárás újfent széllel bélelt, majd lefúj bennünket a Celje fölé magasodó fellegvárról, amely a hírhedten gonosztevő szlovén grófok, a Cilleiek ősi fészke volt. Az ódon falak között szenzációs idegenvezetőnk, Uroš Mijošek (aki amúgy a pesti Zeneakadémián is gyakran fellép) idézi fel a történetet, amelyet amúgy Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című darabjából ismerhetünk. Vezetőnk érzékletesen előadja, szinte eljátssza, miképp áskálódtak, törtek a hatalomra a Hunyadiak, miképp szövetkezett ellenük V. László magyar király Cillei Ulrikkal, akit végül egy elmérgesedő vita eredményeként csúnyán lekaszaboltak. Hullottak a fejek, mint a záporeső, akit nem végeztek ki, azt meg tömlöc mélyére vetették, szóval sötét időkről hallhatunk érzékletes beszámolót.
Búcsúzóul sétálunk egyet a városban, megnézzük a Történeti Múzeumot, aztán a város legimpozánsabb épületét, a Celjei Közösségi Házat, amely szecessziós szépségével kimagasodik a többségében szászok lakta város unalmas építészeti megoldásai közül. Végül vetünk egy pillantást a vonatállomással szemközt emelt, egy hölgyet ábrázoló embernagyságú szoborra, amelyet Celje neves szülöttje, Alma Karlin (1889–1950) utazó, újságíró, költő, író emlékére emeltek, aki elmaradhatatlan írógépével járta a világot, és akit náciellenes német nyelvű cikkei, írásai miatt irodalmi Nobel-díjra jelöltek.
