Több magyar innováció is született az építészeti üveg területén – például Losonczi Áron építészmérnök üvegbetonja és Hegedűs Andrea üvegtextilje.

Most Deák Zsuzsanna üveg- és kerámiaművész jelentkezett előremutató fejlesztéssel: a szennyezett építészeti üveghulladék és üvegiszap újrahasznosításának technikáját dolgozta ki, a Re-built Glass nevet kapott anyagot, amely belsőépítészeti és dekorációs elemekben, dísztárgyakban kaphat új életet.

Először egy környezetvédelmi témájú díjátadón találkoztam az általad készített tárgyakkal, és azonnal lenyűgözött a koncepció és az anyaghasználat. Majd, amikor alaposabban utánanéztem a munkáidnak, láttam, hogy az üveggel szinte minden formájában, állagában foglalkozol. Honnan az üveg iránti vonzalom?

A kreatív vonal már egészen fiatal koromban egyértelmű volt, hiszen a szegedi Tömörkény István Művészeti Gimnáziumban végeztem, reklámgrafikusként, de utána nem jelentkeztem művészeti felsőoktatási intézménybe. Többek között azért, mert öten vagyunk testvérek, én vagyok a középső, és a nővérem meg a bátyám már akkor továbbtanult, így világos volt, hogy nem bírnánk anyagilag a budapesti egyetemista létet, emiatt inkább munkát kerestem. A szegedi CE Glasshoz kerültem, ami akkoriban egy kis, családi üveges vállalkozás volt, azóta hatalmas feldolgozóüzemmé nőtte ki magát. Akkor éppen grafikust kerestek. Így sodródtam az üveg területére tizennyolc évesen, és nagyon hálás vagyok az akkori lehetőségnek, mert ott tanultam meg az építészeti üvegfeldolgozást, illetve akkor indult a cég díszüveges részlege, ahol szintén nagyon sokat tanultam. Az üzemben tervezőgrafikusként dolgoztam, és közben a Tiffany-technológiát és az ólmozást is ottani szakemberektől sajátítottam el.

A szüleid hogy fogadták a döntésedet, hogy egy a megélhetés szempontjából bizonytalannak tartott terepen szeretnél érvényesülni?

Bár édesanyám pedagógus, sosem mondta, hogy „tanulj valami rendes szakmát!”. Engedték a művészvénát kibontakozni, sőt, az is világos volt számukra, hogy egyetemre szeretnék menni, de akkoriban, a ’90-es években Szegeden még csak pedagógusképzés volt, tehát helyben nem tudtam továbbtanulni.

Hogy sikerült aztán továbblépned?

Közben már családot is alapítottam, de negyvenéves koromban olvastam a helyi újságban, hogy a szegedi Rajz Tanszéken indul üveges szakirány. Megbeszéltem a családdal, megpróbálhatnám-e, és támogattak, ezért gyorsan beiratkoztam egy rajz szakkörbe, hogy felfrissítsem rajztudásomat, hiszen akkor már húsz év telt el a középiskola óta, az egyetemre pedig természetesen rajzból is kellett felvételiznem. Fel is vettek maximális pontszámmal, sőt, nagyon örültek, hogy egy érett, negyvenes jelentkező érkezett, akitől több komolyságot lehet elvárni, mint a zsengébb korosztálytól.

Elolvasom a teljes interjút >>