A Time Travel Turtle szerzője készített vele interjút egy ifjúsági szállás közösségi helyiségében, miközben körülöttük a fiatalok trécselnek, isznak, gitároznak. John mindenkivel jól kijön, mégis más, mint a többiek – nem jellemző rá a féktelenség és a palástolt bizonytalanság, ami oly sok fiatal utazóban benne van. 89 évesen John magabiztos és két lábbal a földön jár.

Akkor határozta el, hogy elhagyja melbourne-i otthonát, amikor felesége 1982-ben elhunyt. Akkor úgy döntött, az egész világot az otthonává teszi – több mint 30 évvel később pedig még mindig úton van.

Alacsony költségen utazik, a hátizsákos turisták élete pont megfelelő számára. Minden éjszaka hostelekben alszik fiatalok között, akiktől generációk választják el, mégis megtalálja velük a közös hangot. „Egyszer elmentem egy dubaji hostelbe – emlékszik vissza. – A recepciós hölgy azt mondta, hogy ide fiatalok jönnek megszállni, akik nagy zajt csapnak. Azt válaszoltam neki, hogyha nem tudok aludni tőlük, akkor valószínűleg a tömeg közepén leszek, és velük együtt csapom a zajt én is. Elég időt töltöttem a hadseregben ahhoz, hogy hozzászokjak a közös hálóhelyekhez. Csodálatos emberekkel találkozom. Persze mind fiatalabb nálam, de beszélgetni mindenki szeret” – teszi hozzá.

John eredetileg Angliából származik, és sok-sok évtizeddel ezelőtt költözött Ausztráliába, amikor még egy font volt egy hajójegy a világ túlsó felére. Mindig is szerette az izgalmakat, és még mindig látni a szemében a kalandvágyat. Utazásai alatt olyan történetek sora gyűlt össze, mely bármelyik világjáró utazót lenyűgözné. Havas hegyeken túrázott szerzetesekkel Pakisztánban, dolgozott az ENSZ-szel Szudánban, Indiában pedig még az ejtőernyős vízisíelést is kipróbálta. Ekkor éppen 75 éves volt.

John könnyű hátizsákkal utazik – csomagja mindössze 5 kilogramm. Két öltözet van csupán nála – egy rajta, egy pedig váltásnak. Azt meséli, hidegebb éghajlatokon mindig van valaki, aki szívesen kölcsönad egy kabátot vagy pulóvert. Ő nem a kényelemre játszik – Kínában előfordult olyan is, hogy negyven emberrel együtt aludt egy szobában.

Vannak kedvenc országai is: ilyen az Egyesült Államok – ahol számos barátra tett szert –, Dánia, Norvégia és – hozzáteszi, hogy ironikusan – Németország. Azért ironikusan, mert sokan úgy gondolnák, hogy a múltja miatt nem kellene, hogy szeresse ezt az országot. De ő azt mondja, ennek épp az ellenkezőjét érzi. „A hadsereg sosem utálatra tanított. Arra tanított, hogy hogyan kell ölni, de utálatra soha. Biztos vagyok benne, hogy a németeknek is ezt tanították. Nekem pedig fantasztikus barátaim vannak ott” – meséli.