Amikor október 26-án gépünk földet ért Sevillában, kicsit bosszúsan frissítgettük az időjárás-előrejelzéseket telefonunkon. Ugyanis ha egy héttel korábban van az őszi szünet, végig kellemes 20-25 fokban, balzsamosan simogató őszi napsütésben sütkérezve tölthettük volna ezt a késői nyaralást, ehelyett a következő napokra szinte végig esőt és legalább 10 fokkal zuhanó átlaghőmérsékletet jósoltak.

Az előrejelzés sajnos nagyjából bejött, pár nappal később valóban elromlott az idő, és például az általam talán az egész útban legjobban várt gibraltári kirándulást is fel kellett áldoznunk:

nem sok értelmét láttuk két kisgyerekkel – mivel a liftet feltehetően leállították – felmászni a gibraltári szikla tetejére, hogy ott egy kicsit vadabbul vághasson a szemünkbe az eső, miközben a szürke felhőkbe vesző tájat próbáljuk kivenni.

Így aztán – ahogy annyi hódító a történelem során – a gibraltári szikla tövéből, vert seregként kullogtunk tovább Malaga irányába.

Október 29-én ugyanis – ahogy azt mindenki tudja, aki legalább belenézett a hírekbe az elmúlt két hétben – leszakadt az ég Spanyolország déli tengerpartjai felett, pusztító villámárvizeket okozva több területen is. A mostani összesítés szerint a modern Spanyolország leggyilkosabb árvizeiben legalább 219-en vesztették életüket, de még mindig közel száz embert tartanak eltűntként számon, az áldozatok száma sajnos minden bizonnyal sajnos még nőni is fog.

Mi több, az árvizek Andalúziában is pusztítottak, bár jóval enyhébb mértékben. (A jelenleg ismert áldozatok közül csupán egy vesztette életét Andalúziában, és a károk is jóval kisebbek voltak itt, mint a valenciai régióban.) És ebben a helyzetben mi mit csináltunk? Élveztük tovább a nyaralást, örültünk annak, hogy egy-két borúsabb nap után újra kisütött a nap, a dekadencia tetőpontjaként még az akkor már hideg tengerbe is bemerészkedtünk túl jó dolgunkban.

Az írás folytatása ITT található.