hirdetés
hirdetés

Egyszer az életben: gyalogtúra a Mount Everest alaptáborba

Kimerülten, de büszkén és addig nem tapasztalt élményekkel feltöltődve ültünk a gyalogtúra induló és egyben befejező állomását is jelentő kisváros, Lukla egyik szállásának éttermében. A levest kanalazva megkérdeztem túratársaimat: van-e az a pénz, amiért holnap visszaindulnátok erre az útra? Kis gondolkodás után nemleges válaszok, majd milliós összegek kezdtek el repkedni, amire mosolyogva néztünk össze és megállapítottuk: életünk egyik legnagyobb élményén vagyunk túl, mégsem indulnánk vissza. Ugyanakkor tudtuk, hogy a Mount Everest alaptábor túra során átélt fizikai és lelki utazás élményeit utólag fogjuk igazán értékelni. És így is lett: mióta hazajöttünk, hiányzik a hegy, a csapat, a nepáli emberek elképesztő kedvessége és a napi adrenalinbomba, amit gyalogtúránk 11 napja jelentett.

hirdetés

Miért vállalkozik valaki egy ilyen útra? Miért hagyja el a komfortzónáját egy földrengéstől sújtott országba, hogy a világ egyik legveszélyesebbnek tartott repülőterén landolva, felszerelését a vállára véve közel két hetet gyalogoljon hidegben, sokszor porban és erőteljes oxigénhiányban a föld legmagasabb csúcsának derekáig? Mert érzi, hogy jó lesz.

Landolás a világ legveszélyesebb repterén

November 6-án indult 12 fős csapatunk Budapestről, hogy egy rövid dubaji éjszaka után megérkezzünk Katmanduba, ahonnan pár órás alvást követően, reggel 7-kor felszálljunk egy olyan tizenpárüléses repülőgépre, aminek csak a látványától is minden jóérzésű ember hátra arcot venne. A világ minden kontinensére repültem már, és nem szoktam félni, de itt komolyan aggódtam. Mindezt gyorsan feledtette a repülőről elénk táruló lenyűgöző látvány, ami a távolban a Himalája nyolcezres csúcsait, pár száz méterrel alattunk pedig hegygerincek és falvak sokaságát jelentette. Alig negyven perces repülés után landoltunk Lukla méltán hírhedt, ámde gyönyörű repterén, ahol a meglehetősen meredeken emelkedő kifutópálya egy szakadékban kezdődik és egy hegyfalban végződik.

A felszálló gép, mintha halálugrásra készülne a luklai reptéren
A felszálló gép, mintha halálugrásra készülne a luklai reptéren

Lukla az utolsó olyan falu ezen a vidéken, ahová közlekedési eszközökkel (repülőgép) lehet embereket, élelmet, bármit szállítani, innentől kezdve minden település csak gyalogszerrel közelíthető meg. Az élethez szükséges holmikat innen hordárok cipelik fel a wc papírtól a hűtőszekrényig, sokszor száz kiló feletti terhet málházva a hátukon.

A teherhordók a legkülönfélébb tárgyakat cipelték fel
A teherhordók a legkülönfélébb tárgyakat cipelték fel

Megérkezésünk után nagyobb táskáinkat a hordárok vették magukhoz, mi pedig egy rövid teázást követően nekivágtunk 11 napos gyaloglásunknak. Már ekkor látszott, hogy kifejezetten jó társaság jött össze, amelyben a legtöbben – beleértve jómagamat is – egymagukban vágtak neki az útnak, van, aki sokat látott hegymászóként, de olyan is, aki élete első komoly gyalogtúráját kezdte a Mount Everesten. Én sem tartozom a tapasztalt túrázók közé, a kilométereket inkább kerékpáron szeretem megtenni, emiatt picit féltem is a kihívástól, de szerencsére remekül bírtam minden méterét az útnak. A csapatot színesítette – és persze minden tekintetben menedzselte – két nepáli hegyi vezetőnk, Indra és Jivan, akik laza profizmussal vittek minket végig a túrán, mindeközben még remek társaságnak is bizonyultak.

Az első napokban ilyen tájakon, tavaszi időben gyalogoltunk
Az első napokban ilyen tájakon, tavaszi időben gyalogoltunk

A sherpák fővárosa

Az első néhány nap csodálatos napsütésben, egy szál pólóban gyalogoltunk hegyi falvakon, folyókon, hidakon át, hogy megérkezzünk az utolsó olyan városba, ahol a civilizáció bármiféle vívmányát még élvezhetjük. A sherpák fővárosának is nevezett Namche Bazar 3500 méteren fekszik egy csodálatos hegyoldalban, felülről egészen elképesztő látványt nyújtva. A városban minden adott ahhoz, hogy a túrázók az előttük álló napokra felkészülhessenek: boltok sokaságában lehet megvenni a hiányzó felszereléseket a hamisítványtól egészen a több száz eurós profi kabátokig, de ha csak lazítani szeretnénk, masszázs, fodrász, bárok és alpesi hegyi falvakat idéző hangulatos kávézók várnak minket és a pénztárcánkat, mert az árak itt és főleg innen felfelé már extrém módon elszálltak. Csak a példa kedvéért: néhány helyen nem szégyelltek ezer forintot elkérni egy liter vízért, kétezret egy doboz sörért, vagy ötszázat két szelet pirítósért. Értem én, hogy mindent emberi erővel kell felhordani, meg azt is, hogy a nyugati turistáknak van pénze, de ezzel pont annak az őszinteségnek adnak egy pofont, ami a nepáli embereket egyébként jellemzi és részben az ország vonzerejét adja.

Namche Bazar felülről elénk táruló lenyűgöző látványa
Namche Bazar felülről elénk táruló lenyűgöző látványa

Namche Bazarban egyesek – beleértve magamat is -, még bevállalták a hideg vizes fürdést, tudva, hogy innentől kezdve már igen korlátozottak lesznek a lehetőségek. Ezt követően 10 napig senki tudott zuhany alá állni, furcsa módon mégsem voltunk büdösek, nem viszkettünk, teljesen embernek éreztük magunkat.

Néhol volt zuhanyzási lehetőség, de ezt inkább kihagytuk
Néhol volt zuhanyzási lehetőség, de ezt inkább kihagytuk

Egy akklimatizációs túrával együtt két napot töltöttünk Namcheban, innen felfelé haladva a táj kopárabbá, az oxigén ritkábbá vált, a szállások pedig a magasság növekedésével egyenes arányban egyszerűsödtek. A szállásokat errefelé nem osztrák hegyi panzióként kell elképzelni. A szobák picik és hidegek, mivel fűtés sehol nincsen, az éjszakák a hálózsák mélyébe bújva nulla fokos, vagy az alatti hőmérsékletben telnek. A jeges wc valahol a szobán kívül van, a megfáradt vándor egyetlen menedékét a szállások étterme jelenti, ahol délután 5 és 8 óra között némi száraz jakürülékkel bedurrantják a kályhát, így egész elviselhető környezetben lehet pihenni, vacsorázni.

Megérkezés után általában a fűtött társalgóban engedtünk fel
Megérkezés után általában a fűtött társalgóban engedtünk fel

Kezdődik a hegyibetegség

Mindannyian tudtuk, hogy a 3500 méteren lévő Namche Bazart elhagyva következik a túra igazán embert próbáló része, ami nem csak az említett szálláskörülmények miatt volt így, de a magasság növekedésével a hőmérséklet és az oxigén is csökkent. Legtöbbünknek ez volt az a magasság, ami felett még életében nem járt, így kíváncsian vártuk, miképp alkalmazkodik szervezetünk az új kihívásokhoz. Az oxigénhiány, a menet közbeni szapora légzés mellett egyéb tüneteket is produkál: a fejfájás sokszor alvási problémákkal párosul, mivel – ez edzettségi állapottól és a vér oxigénszállítási képességétől függ – sokaknak még este nyugalmi állapotban is nehéz a pulzusát normál szinten tartani, ami lehetetlenné teszi a pihenést. Ezzel a problémával kisebb-nagyobb mértékben mindenki küzdött, volt olyan túratársunk, aki csak több ébren töltött éjszaka után tudott aludni, ekkor a szervezete már minden megállónál, pihenőnél követelte az alvást.

Expedíciókban elhunyt sherpák és hegymászók emlékhelye
Expedíciókban elhunyt sherpák és hegymászók emlékhelye

A következő napokban egyre több nyolcezer méteres csúcs tárult elénk, és a Mount Everest látványa is végigkísérte utunkat. A tiszteletet parancsoló, monumentális hegyek főleg naplementekor kápráztattak el minket, ahogy a nap utolsó sugarai úgy világították meg őket, mintha arannyal lennének beborítva. Különösen nagy élmény volt a 3860 méteren fekvő Tengboche nevű település, amely egy hegy tetején lévő kis fennsíkon terül el. Az itt található buddhista kolostorban megérkezésünk után részt vettünk egy szertartáson, ahol egy magas rangú láma és az imádkozó szerzetesek olyan spirituális élményt adtak, ami mindannyiunkat erővel töltött fel a gyalogtúra további részéhez.

Tengboche kolostorának misztikus, különleges hangulata volt
Tengboche kolostorának misztikus, különleges hangulata volt

Az élet 5200 méteren

Napi 8-12 km felfelé menetelés után értük el túránk szó szerinti és átvitt értelemben vett csúcspontját, az 5200 méteren fekvő, leginkább egy holdbázisra emlékeztető Gorak Shep települést. Ide, kora reggeli indulásunkat követően még ebéd előtt megérkeztünk, elfoglaltuk eddigi legegyszerűbb szállásunkat és egy kis pihenés után készen álltunk, hogy felmenjünk a település fölé magasodó Kala Patthar nevű csúcsra. Erre a túrára a csoportnak már csak azon része vállalkozott, aki az addigiak alapján úgy érezte, hogy kellő mennyiségű energia és elszántság van benne ahhoz, hogy további 400 métert másszon felfelé. Aki felment, nem bánta meg. Több mint kétórás, lassú, a vége felé már egészen meredek gyaloglás után mínusz 23 fokos hőmérséklettel fogadott minket a Kala Patthar-csúcs, ahol örömmámorban fotózkodtunk, és abban gyönyörködtünk, ahogy a naplemente megvilágítja a Mount Everest és a Lhotse hósapkáit. Felemelő és megismételhetetlen élmény volt. Ezekben a pillanatokban a nehézségek, a fáradtság és a hideg ellenére éreztük, hogy minden méter, minden perc megérte, és azon kevés szerencsések között vagyunk, akik mindezt életükben legalább egyszer átélhették.

A Kala Patthar csúcsán lenni elképesztő élmény volt
A Kala Patthar csúcsán lenni elképesztő élmény volt

A hegyről már fejlámpával világítva, sötétben botorkáltunk le, az ezt követő, jó hangulatú vacsorán pedig egyik túratársunk negyvenedik születésnapját is megünnepeltük. Helyi vezetőink segítségével a szállás étterme tortát is készített, ami mindenkit meglepett. Elképzelni sem tudtuk, hogy abban a leírhatatlanul egyszerű konyhában, ahol még a vizet is a gleccser jegéből olvasztják, hogyan rittyentettek elő egy egészen magas színvonalú születésnapi tortát. Nepálban tényleg minden lehetséges….

Gorak Shep leginkább egy holdbázisra emlékeztetett, háttérben a Kala Patthar csúcsa
Gorak Shep leginkább egy holdbázisra emlékeztetett, háttérben a Kala Patthar csúcsa

Sátrak helyett kőtenger

A rövid alvás után hajnali négykor keltünk, hogy egy oda-vissza ötórás túra keretében elérjük a Mount Everest alaptáborát. Bár ez volt utazásunk alapvető célja, a hajnali gyaloglás már kevesünknek esett jól. Igaz, gyönyörű volt a jéghideg éjszakában addig sose látott mennyiségű csillag alatt túrázni, az alaptábor – vagyis annak hűlt helye – közel sem nyújtott olyan katartikus élményt, mint az előző napi csúcs megmászása. A Mount Everest expedíciók jellemzően tavasszal indulnak, akkor sátrak tucatjai, emberek százai nyüzsögnek a Khumbu gleccser által szegélyezett kis területen. Ilyenkor azonban teljesen üres a környék, így csupán egy puszta kősivatagot láthattunk.

A jelenleg üres Everest alaptábor a gleccsertől balra terül el
A jelenleg üres Everest alaptábor a gleccsertől balra terül el

Visszaérve a szállásra, reggeli után indultunk is lefelé, hogy a felfelé nyolc nap alatt megtett távot három nap alatt gyalogoljuk le. Ez csak elsőre tűnt könnyűnek, valójában a túra legnehezebb része ez volt. Egyrészt ekkorra már szinte mindenkinél elkezdődött a náthával, köhögéssel járó hegyi meghűlés, erőnk végénél jártunk, és ami a legfontosabb: a csúcsot, az élményt elérve, az ember agyban is hajlamos kiengedi, elveszíteni a motiváltságát, aminek hatására minden megtett lépés nehezebbé válik. Nem véletlen, hogy a veszélyes csúcsokat támadó expedíciók jelentős részénél a csúcsról visszafelé történnek a balesetek. A hegymászók fáradtabbak, adrenalintól megrészegültek, ezáltal csökken a koncentrációjuk, ami sokszor halálos hibákhoz vezet. Ezt szerencsére nem tapasztaltuk meg, azt viszont igen, hogy a lefelé menetelés sokkal nehezebb, mint a felfelé kapaszkodás. Itt ráadásul minden hosszú lejtmenetet kemény emelkedők követtek a hullámzó terepen, ezeket odafelé menet szinte észre sem vettük, visszafelé viszont már igencsak megéreztük.

Indrával búcsúzunk a túránk legfelső állomásától
Indrával búcsúzunk a túránk legfelső állomásától

Ezzel együtt jó hangulatban, egyre több meleg ruhától megszabadulva, napsütésben és rövidujjúban érkeztünk vissza túránk kiinduló állomásához, Luklába. Az utolsó, hegyen elköltött vacsorát követően, némi borravalóval és egy kis közös sörözéssel köszöntük meg teherhordóink munkáját, majd a csapat egy része, illetve egyik hegyi vezetőnk, Indra társaságában a szállás alatti pubban ünnepeltük meg visszaérkezésünket.

Naplementében az Everest és a Lhotse nyolcezer feletti csúcsai
Naplementében az Everest és a Lhotse nyolcezer feletti csúcsai

Vissza a civilizációba

Másnap kora reggel, a még mindig elképesztő luklai reptérről repültünk vissza Kathmanduba, ahol négy napot töltöttünk el. A szállodába érve vált igazán relatívvá a világ. Egy viszonylag elmaradott város poros utcájáról nyíló szálloda, a maga civilizáltságával, fehér és tiszta ágyneműjével és nem utolsó sorban a meleg vízben történő fürdés lehetőségével, maga volt a földi paradicsom. Nem is tervezett senki komoly programot aznap délutánra: elvoltunk magunkkal, élveztük a tisztaságot, a nyárias meleget, és azt, hogy csak pihenünk, olvasunk, létezünk.

A túra után már csak lazítottunk Katmaduban, sok időt töltve a hotel tetőteraszán
A túra után már csak lazítottunk Katmaduban, sok időt töltve a hotel tetőteraszán

A következő napokat Katmandu megismerésével, vásárlással, finom vacsorákkal, egy felejthetetlen bulival töltöttük, élveztük egymás társaságát. Nem rohantunk sehová, Nepál fővárosa manapság amúgy sem az a hely, ami látnivalóival mágnesként vonzaná az utazót. Megjegyzem: kár érte. A gazdag kulturális és vallási hagyományokkal rendelkező ország fővárosa látott szebb időket is. A 2015-ös földrengés, a folyamatos hatalmi bizonytalanság és korrupció mély nyomokat hagyott rajta. A műemlékek jelentős része még mindig romokban hever, az utcán még ázsiai városokhoz képest is elviselhetetlen a zaj, a forgalom, de legfőképpen a por és a szmog. Bízom benne, hogy Katmandu egyszer újra régi fényében tündököl majd, az ország és a nepáli emberek megérdemelnék.

Katmandu egyik főtere, a Durbar Square romokban és koszban úszott
Katmandu egyik főtere, a Durbar Square romokban és koszban úszott

Hazaérkezésem után sokan kérdezték, hogy milyen volt? Nehéz válaszolni. Mit mondjak? Ecseteljem a pillanatot, amikor egyik reggel észrevettem a szobámban megfagyott vizespalackot? Vagy meséljek a nyolcezres csúcsok magával ragadó világáról? A teljes képhez és élményhez mindkettő kell. Így kerek, mert így őszinte. Néhány év múlva talán már ez az útvonal is fűtött szállásokkal, a turisták minden igényét kiszolgáló európai szolgáltatásokkal lesz szegélyezve, de az már nem lesz ugyanaz. Ezzel párhuzamosan valószínűleg az embertömeg növekedni, a helyi emberek toleranciája csökkenni fog. A hegyet tisztelni kell és meg kell érte küzdeni, ezt pedig némi alázattal lehet csak igazán megélni. Örülök, hogy ott voltam, de egy darabig nem indulnék vissza.

(A fényépek között a szerző képei mellett Győri Attila és Kovács László fotóiból válogattunk, amelyért köszönet nekik. Amennyiben a cikk olvasói közül valaki hasonló túrát tervez, illetve több információt szeretne, írhat a szerzőnek a This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it. email címre.)

Molnár Péter
a szerző cikkei

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!