Elment egy különleges világú cukrász
Volt egy cukrász. Tele álmokkal, vágyakkal, szenvedéllyel. Ezer fokon égett, mindent lángra lobbantott maga körül, és ebben a tűzben saját magát is elemésztette. Divéki Balázsnak hívták. A Borsmenta portál megemlékezése alapján most mi is búcsút veszünk tőle.
"Nagyon magasan szárnyalt, és nagyokat tudott zuhanni. De mindig akadt, aki segített neki összeszedni magát. Voltak szép idők, amikor ő volt a Hunyadi tér szíve. Úgy is mondhatnánk: akkora szíve volt, mint a Hunyadi tér. A sokadik újranyitáskor ragaszkodott hozzá, hogy bábosok jöjjenek, és szórakoztassák a gyerekeket vasárnaponként. Úgy is lett. Egyszer azért nem nyitott ki, mert úgy döntött, elviszi kirándulni azt az ismeretlen nénit, aki mindig naphosszat ül egyedül az egyik padon."
"Máskor másért nem nyitott ki: sajnos olykor „halért ment”. Egy vasárnap ebéd után méltatlankodva hívtuk (igen, megadta a telefonszámát), hogy a ChocoDeli csukott ajtaja előtt toporgunk egy barátunkkal, akinek meg akartuk mutatni az ő világra szóló sütijét (mert az volt: világra szóló). Rémülten motyogott valamit a vonal másik végén, hogy menjünk vissza egy óra múlva, lesz valami. Visszamentünk. Vörös szemmel, másnaposan hajolt valami tortaszeletek fölé. Muszáj volt ráigazgatnia még valami extrát. Amit végül elénk tett, nem érte el a Divéki-csúcsot, „csak” százszor jobb volt a kávézók kínálatánál. Mert a Divéki-csúcs megmászhatatlan volt, csak ő jutott föl oda néha. Kis műhelyének nem kellett cégér: az ajtó nyitva állt, a látvány és az illat bevonzott hozzá, s ha már bent voltál, foglyul ejtett. Az ember és a műve.""
"Nagyon rég nem láttuk. Nem fognak róla kilométeres nekrológok születni sem a szaklapokban, sem a bulvárban. Mert Balázs nem a reflektorfényben élt, és mert nem lehetett rá építeni. Köztünk élt, és olykor összeomlott. Csapongó volt, megbízhatatlan és ellenállhatatlan. Rettenetesen hiányzik a térről", írja a szakportál nekrológjában.
