A magyar sajtót is bejárta, amikor Harvey Goldsmith legendás brit fesztiválszervező és menedzser a Hay Irodalmi Fesztiválon azt mondta, hogy lassan véget ér a nagy zenei fesztiválok korszaka, mivel egyszerűen nincs akkora kínálat a nagy headliner zenekarokból. Az utolsó nagy „stadionzenekar” a Coldplay volt, tíz éve, azóta talán csak az Arctic Monkeys tud valódi húzónév lenni egy akkora fesztiválon, mint például Glastonbury.

Ezt megerősítette a brit Music Week magazin cikke is, amelyben megnézték, hogy az elmúlt tíz évben a brit fesztiválipar hány olyan új headlinert tudott felmutatni, akinek 2006 után jelent meg az első lemeze. Összesen ötöt, amely a globális és brit zeneipari termést figyelembe véve nagyon kevés. Goldsmith szerint ennek oka az, hogy klasszikusan a nagy pop-rock fesztiválok headlinereit három-négy lemezből összeálló életművek alapján választják ki, de a mai fesztiválgenerációt már nem életművek, hanem divatok és trendek érdeklik. Így olyanok is headlinerek lehetnek, akik mögött öt-hat szám van, pusztán azért, mert felkapottak. Ez alapján Goldsmith azt jósolja, hogy a fesztiválok kisebb fesztiválokra fognak széttöredezni.

Goldsmith valójában egy több mint tízéves trendből következtetve alkotta meg az elméletét, vagyis olyan nagyon újat nem fedezett fel, ráadásul a végkövetkeztetése sem feltétlenül következik be a közeljövőben. Egyelőre legalábbis globálisan semmiképpen nem látszik, hogy a nagy fesztiválok korszaka véget érne, ahogy ezzel párhuzamosan már több mint tíz éve feltörekvőben vannak a közepes és kisebb fesztiválok is. Kérdés, hogy a nagy fesztiváloknak érdemes-e egy olyan piacra szétválniuk, amelyen már elég sokan vannak.

Bárminek a vége nem egy csapásra történik meg, és sokszor nem is végként, inkább átalakulásként éljük meg. A fesztiválokkal kapcsolatban pedig számos faktornak egyszerre kellene radikálisan megváltoznia ahhoz, hogy végről beszéljünk. Ilyen a gazdasági környezet hirtelen változása, a generációk igényeinek alapvető eltérése, illetve a zenei kínálatban beálló stagnálás. Vegyük sorba őket.

Gazdasági feltételek

Ha valaki végignéz a globális fesztiváltérképen, akkor olyan érzése támad, mintha nem maradt volna olyan négyzetméter a nevadai sivatagtól az Andokon át a norvég fjordokig, ahol ne rendeznének zenei fesztivált. Ráadásul hetente. Számukat lehetetlen megmondani, ez az internetnek sem sikerült. A Music Festival Junkies globális fesztiváltérképén jelenleg 269 közepesnél nagyobb, nemzetközi hírű zenei fesztivál szerepel, de a több mint húsz magyar fesztiválból csak három. Britből negyvenkilenc, amerikaiból százkettő. Fórumokat böngészve az ember belefut ezerkétszázas, sőt, ezerötszázas becslésekbe is, miközben a Wikipedia hozzávetőlegesen öt-hatszáz zenei fesztivált tart számon világszerte. Ráadásul a fesztiválok száma globálisan évről évre nő, csak az USA-ban 2013-ban 15 nagy zenei fesztivállal volt több, mint 2012-ben a Billboard szerint. Ennek az az egyszerű oka, hogy a fesztiválok egyelőre hihetetlenül jövedelmezőek.

A Fortune június 30-i How Music Festivals Make Money című cikke szerint az olyan amerikai fesztiválokra, mint a Coachella, a Bonnaroo vagy a Sasquach nemcsak pillanatok alatt elővételben elkelnek a jegyek (ez 20 percet és másfél órát jelent), hanem lényegében jelenleg nem lehetne akkora méretük, amire ne tudnának minden jegyet eladni. Ráadásul a Coachella a világ legdrágább nagy fesztiválja, és nem csupán a belépőjegy árával, hanem a helyi étel- és italárakkal számolva is. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy egy amerikai állam mérete kétszer-háromszor nagyobb, mint Magyarországé, és csak Los Angelesben és környékén annyian laknak, mint Magyarországon.

Az amerikai fesztiválbumm az utóbbi egy évtizedben robbant, és ott szinte biztosan további növekedés várható. Ahogy egyelőre azt sem látni, hogy az európai általános nagyfesztiválok – köztük a Sziget – küzdenének anyagi gondokkal.

Ugyanakkor Európában már nem ennyire világos a helyzet. Legalábbis a kis és közepes fesztiválok esetében, pontosan azon a terepen, ahol elméletben a nagyoknak lenne keresnivalójuk. 2012-ben egy tucat kisebb, közepesebb brit fesztivál szűnt meg a Hypebot cikke szerint, köztük három legendás is, mint a Big Chill, Sonisphere, Cloud 9. Mindegyik anyagi problémák miatt. Jelenleg is több fesztiválról tudni, hogy anyagi gondokkal küzd, mivel a méretet nem tudják kigazdálkodni. Ezeknek a fesztiváloknak a relatív költségei ugyanis nem annyival kevesebbek, mint a kisebb méretükből következne. Logikus is, hiszen sokszor alig kell kisebb helyet bérelniük, mint egy nagy fesztiválnak, tematikájukból adódóan sokszor prémiumkategóriásnak hirdetik magukat, amely a költségeket még inkább megdobja. Ahhoz azonban, hogy jövedelmezők tudjanak lenni, a jegy- és bérletárakat, valamint a helybeni fogyasztási árakat kell nagyon megemelni, ebből fakadóan viszont kevesebben engedhetik meg maguknak.

A Miami Ultra Music Festival a világ egyik legdrágább fesztiválja, egy háromnapos jegy 450 dollárba (112 ezer forintba) kerül. Idén a Mixmag brit zenei lap szerint annyi panaszt kaptak, hogy a szervezők bejelentették, jövőre 250 dollárba (62 ezer forint) kerül majd a háromnapos jegy. Ugyanakkor a szervezők azt is belebegtették, hogy ez áldozatokkal jár majd, a lap találgatása szerint vagy kisebb lesz a zenei választék, vagy a fogyasztói árak lesznek jelentősen magasabbak.

Az európai gazdaság jelenleg az amerikainál jelentősen kiszámíthatatlanabb. Még az erős brit piac sem volt képes tovább fenntartani az idén 25 éves Southport Weekendert (6-8 ezer ember), amelyet sokan a világ legjobb tánczenei fesztiváljának tartottak. A szervezők bejelentése szerint a fesztivál költségei olyan magasak lettek, amelyet csak durva jegyáremeléssel tudtak volna kompenzálni. Az idei utolsó fesztiválra a jegyek 190 fontba kerültek (80 ezer forint) három napra, de ebben benne volt a két éjszakai szállás is. Ám ez mesterségesen alacsonyan tartott ár volt.

Sok fesztivál azért kezdett el anyaországán kívül terjeszkedni, mert máshol olcsóbban tudták megszervezni. Ennek a trendnek köszönhetően lett egy csomó zenei fesztivál a horvát tengerparton. Olcsóbb volt ott rendezvényt szervezni, nem véletlen, hogy a világ fesztiválturistáinak 22 százaléka elsősorban Horvátországba ment bulizni 2013-ban, ezzel pedig az első helyet szerezték meg a FesTicket.com kimutatása szerint.

Egészen mostanáig. A Southport Weekender szervezői csinálják a fesztivál horvátországi testvérét, a SuncéBeatet, de azt hallani, hogy alighanem ez lesz az utolsó. A SuncéBeat lényegében tényleg az SW nyári tengerparti másolata, a line up gyakorlatilag ugyanaz, de az utóbbi pár alkalommal már egyáltalán nem volt olcsóbb, mint a brit anyafesztivál. Már az előző tengerparti helyről is azért kellett eljönniük más fesztiválokkal, például a Gardennel együtt, mert a hely bérleti költségeit a tulajdonos a népszerűségre való tekintettel a duplájára emelte. Ezeket a fesztiválokat britek szervezik elsősorban briteknek, így az árak is rájuk vannak szabva. Ezzel azonban számos régióbeli vendéget el is veszítenek, mivel a font árfolyama folyamatosan emelkedik a helyi valutákhoz képest. Így míg 2011-ben 100 font volt a belépő (35 ezer forint akkor), addig idén már 135 font, vagyis 60 ezer forint. Így persze a britek számára is volt egy 35 százalékos növekedés, ám egy magyarnak már 70 százalékos volt a drágulás négy év alatt.

Vagyis lassan eltűnik Horvátország fő vonzereje, ami a spanyol, olasz, de még a görög és szlovén tengerparttal szemben is elsősorban az olcsóság volt. Nem vétetlen, hogy hallani olyanról is, hogy a görög válság elsősorban a butikfesztiválok költözésének tehet majd jót.

Fogyasztás

A gazdasági feltételek másik összetevője, hogy a fogyasztók megengedhetik-e maguknak az évi egyszeri (vagy többszöri) fesztiválkiadásokat? Egyelőre ebben sem állt be jelentős változás, legalábbis a nagy fesztiváloknál.

Szintén a FesTicket.com kimutatása szerint egy átlagos fesztiválozó egy átlagos háromnapos fesztiválon 2013-ban 206 fontot (93 ezer forint) költött el belépővel, étellel, itallal együtt akkor, ha saját hazájában ment el fesztiválozni. Ezzel szemben, ha külföldre ment, akkor átlagosan már 578 fontot, vagyis 260 ezer forintot.

Néhány kiemelt fesztivál belépőárait megnézve látszik, hogy nyolc-tíz éves távlatban inflációval is számolva átlagosan duplájára nőttek a jegyárak. Az sem mellékes, hogy a legnagyobb fesztiválokra pillanatok alatt előrendelésben elfogyó jegyek a feketepiacon öt-hatszoros áron is elkelnek. A 2012-es Burning Manre a SeatGeek elemzése szerint a soldout után 216 százalékkal drágábban lehetett hozzájutni a jegyekhez, a 950 dolláros (230 ezer forint) jegyeket is pillanatok alatt elvitték egy elméletben hippifesztiválként induló eseményre.

A Festivalinsights.com 2013-as jelentése szerint a brit fesztiváljárók, miközben a fesztiválokon való helyben fogyasztás árait jelölték meg a második legnagyobb problémaként (az első helyen a koncertcsalódás volt), addig 70 százaléka a megkérdezetteknek úgy érezte, hogy a fesztiválárak ár-érték arányban teljesen megfelelőek.

Mindezek a gazdasági adatok a már meglévő, átlagos fesztiválozókra vonatkoznak. Van azonban egy olyan trend, amely szerint a fesztiválszervezőknek azon kellene gondolkodniuk, hogy mi lesz tíz év múlva.

Ugyanis ezeket az árakat és trendeket elsősorban a fiatal, középosztálybeli felnőttek hozzák össze, és arra is van adat, hogy a fesztiválok közönségének átlagéletkora egyre nő.

Már 2013-ban az MSN.com kutatása megkongatta a vészharangot, ugyanis a brit 18–24 év közötti korosztály 60 százaléka egyáltalán nem tervezett fesztiválra menni, mert nem engedhette meg magának. Szintén problémaként merült fel, hogy nemcsak a headlinerek átlagos életkora mutatott növekedést, hanem a fesztiváljáróké is. Míg az együtteseknél az átlagéletkor 39 év volt, addig a látogatóké 34-35 év.

Kínálat

A fesztiválok zenei kínálatát tekintve akkor lehet válságról beszélni, ha sok lesz az önismétlés, továbbá, ha a fesztiválok csupán nevekben tudnak változtatni, zenei kínálatuk viszont stagnál. A zenei kínálat viszont a fesztiválok méretétől és műfajától, továbbá a helyi, lokális igényektől függ.

Globálisan egyáltalán nem látni, hogy ebből a szempontból rosszul állna a fesztiválkínálat. Csakhogy többen arra hívják fel a figyelmet, hogy a fesztiválok számának növekedése inkább annak köszönhető, hogy a koncentrálódó tulajdonosok – az USA kilenc legnagyobb fesztiválja mögött valójában három tulajdonos van – részben duplikálják a fesztiváljaikat, vagyis ugyanazt kívánják többször elsütni, csak más helyen. Részben pedig ugyan valamennyire speciális fesztiválokat akarnak szervezni, de a zászlóshajó-fesztivál műfaj szerinti headlinereinek zenei stílusához igazodva próbálják eladni ugyanazt a zenei élményt.

Emellett probléma, hogy az új fesztiválok szervezői szintén a bejárt utat járják, más, nagyobb fesztiválokon már nem eladható headlinerekre utazva szerveznek közepes fesztiválokat, elsősorban a lokális, kisebb pénztárcájú fogyasztókra szabva. Vagy fordítva, a booking agent kínálata hiába nagy és sokszínű, a fesztiválok nem mernek kísérletezni. Vagyis számszerűen hiába nagy a kínálat, a zenei sokszínűségen ez sokszor nem látszódik meg – hívja fel a figyelmet a Wondering Sound tavaly áprilisi cikke.

Ez inkább a kisebb piacokat érinti érzékenyen, ahol nagyon speciális zenei fesztivált nem lehet rendezni, illetve ha lehet, akkor is csak állami pénzből.

Erre egyébként pont a magyar fesztiválpiacon lehet példát látni. A zenei kínálat látszólag és számszerűen sok, valójában az ugyanazokon a műfajokon és stílusokon belüli egyhangúság a feltűnő. Vagyis rockzenében, metálban, elektronikus zenében is leginkább az egyfajta, legnépszerűbb stílusok kapnak teret, akkor is, ha a fellépők száma nagy.

Ám egyelőre a közönség még nem mondott olyan ítéletet, hogy a zenei kínálat unalmas lenne.

Összességében számos strukturális probléma ellenére egyelőre nem látszik, hogy globális szinten a fesztiválbiznisz bajban lenne. A következő években azonban számos problémát érdemes lesz átgondolni. Van ugyanis egy generációs és árszakadék, amit valamilyen módon át kell majd hidalni. Az is fontos, hogy nem lehet eléggé felkészülni a közönség zenei igényeire, vagyis hogy nem lehet tudni, mikor unja meg a közönség a headlinereket. Esetleg további koncentrációval lehet majd a felesleges párhuzamosságokat megszüntetni és a szervezési költségeket csökkenteni. Az azonban biztos, hogy a Goldsmith által kijelölt út, miszerint a nagy nyári tömegfesztiváloknak kisebbekre kellene széttöredezniük, azért nem játható út, mert a legnagyobb pénzügyi problémák éppen azon a területen keletkeznek. •