Igaz, először rossz helyen szállok le a villamosról, mert nem a múzeumot találom a telefonom útmutatása alapján, hanem az igazi turistacsapdának számító Hundertwasser-lakóházakat, ahol folyton-folyvást hömpölyög a tömeg a falak körül. Ugyanis a girbe-gurba, nagyon színes és semmi mással össze nem téveszthető Hundertwasser-lakóházaknak ma is az a funkciója, amiért a Mester a 80-as években megálmodta és felépíttette: laknak benne, méghozzá jó sokan. Ötven szociális bérlakás van benne, négy üzlethelyiség, egy orvosi rendelő és három közös terasz.
Nyilván nagyon irigyelt bécsiek lakják, akiknek eszük ágában sincs beengedni a turistahadakat az intim szférájuknak számító lakókörnyezetükbe. Tény viszont, ha valaki elmondhatja magáról, hogy egy Hundertwasser-épület a lakcíme – az Bécsben sem lehet akármi. Iskolai csoportok, ázsiai turisták csapata, közös esernyő alatt bolyongó, németül beszélő házaspárok, hátizsákos fiatalok a telefonjukra meredve köröznek az épületek körül, és próbálnak itt-ott egyet-egyet felfelé kattintani, miközben vágyakozva lesnek be a szigorúan zárva tartott kapukon a lépcsőházak sötétjébe.
Az ikonikus épületek mellett igazi Hundertwasser-paradicsom várja őket: shopokkal, Hunderwasser gyorsétkezőkkel, kávézókkal, ajándék csecsebecsét kínáló utcai árusokkal – itt tényleg minden a Mester zsenialitása körül forog, csak éppen turistalehúzó értelemben.
Viszont végre meglelem – egy lelkes kutyasétáltató helybéli segítségével – a helyes utat a nem is messze található valódi úti célom felé, így hátra hagyhatom a zajos turistasereget.
Ugyanis ahol Hundertwasser művészete valóban tetten érhető, vagyis a róla elnevezett KunstHaus Wien-ben – nos, ott nem hömpölyög a tömeg, csak épp annyian lézengenek a falak között, hogy tökéletes legyen az élmény a késő tavaszi, még a nyári berobbanó főidény előtt ahhoz, amiben ezután lesz részem.
A kiállítás bevezetőjeként képes, részletes tablóban mutatják be Hundertwasser nem mindennapi életének fő lépéseit. Ebből kiderül, anyja zsidó volt, viszont a második világháború alatt ő is, anyja is katolikus hitre váltottak, sőt belépett a Hitlerjugendbe is, és lehet, hogy ez volt életben maradásának záloga. Aztán a bécsi Művészeti Akadémián tanult, majd elkezdett világot látni, Olaszországba utazott, Párizsban élt egy jó ideig, Marokkóba és Tunéziába jutott el, később a Bécsi Képzőművészeti Akadémia professzorának nevezték ki, amikor már ismert művész és polihisztor volt. Hiszen egyszerre számított építésznek, festőnek, ökotudatos világutazónak és környezetvédelmi aktivistának. Ahogy végignézem a róla készült dokumentumfilmeket a kiállításon belül – amelyben végig ő beszél hitvallásáról és arról, hogy is látja a világot -, egyértelműen kiderül, Greta Thurnberg, Leonardo di Caprio és a többi éghajlatváltozás-aktivita meg ökotudatos, fenntartható életmódot hirdető művész sehol nincs ahhoz képest, ahogy Hundertwasser élt, gondolkodott és tett is azért, hogy megvédje a világot a további sérüléstől és rombolástól.
Imádott Új-Zélandján például, ahol hosszan élt – és ahol el is van temetve egy tulipánfa alá -, az általa tervezett hajóján járta a vizeket, el-elballagott klumpájában, vagy mezítláb, ha éppen jobb volt az idő, egy csobogó forráshoz kis tálkájával, megmerítette friss vízzel, feltette forrni a kis házába visszatérve kedvenc növényeivel telepakolva – elsősorban csalánfélékkel – sóval, borssal, paprikával ízesítve, aztán jóétvággyal mind megette az egyik épp készülő festményét használva alátétként.
De az épületek sora, amiket tervezett és létrehozott, festményei, falimetszetei, faliszőnyegei, zászlói, az anyagok, festékek, amiket használt a létrehozásukhoz – mindent a természetből vett hozzá, és sajátkezűleg készítette el a felhasználáshoz.
Szembetűnő helyen áll a mintegy 170 művét bemutató kiállításon például kedvenc, saját tervezésű „humusz vécéje” (amiről az egyik filmben szintén nagy szeretettel, örömmel és részletesen mesél), ami visszaforgatja a természetbe a belekerülő dolgokat, de éppúgy megtekinthető a kiállítás két szintjén az általa tervezett, növényi alapú spittelaui hulladékégető mű, valamint híres hegyvidéki rétjének makettje.
Miközben a látogató el-elhallgatja, amint egy dzsungelszerű-kertben, fenn, bécsi, saját tervezésű házának legtetején, alkotás közben kedvenc növényeiről, vizeiről, spirál alakú mintáiról, kedvenc méheiről, valamint a természettel való harmóniában élésről mesél. Miközben nyulak ugrálnak körülötte – bele-belekóstolva egy-két, épp készülő műalkotásba a növények rágcsálása közben -, és az is természetes, és hozzátartozik a Hundertwasser-képhez, hogy néha híres felemás zoknijában pompázva, de legtöbbször anyaszült meztelenül ül a mester itt-ott a felvételeken, van, hogy egy festményével takarva el magát, gyakran azzal sem.
Az biztos, a háború utáni, csupa mértani, egyenes vonalú építészet, a józanságot szimbolizáló házak, utcák vonala zavarta a művészt – erről ki is fejti a véleményét, meggyőződve arról, hogy az egyenes vonalak, a derékszögek, a sík padló alakzatok, a steril ablakok és formák mind-mind olyan elemek, amelyek beteggé teszik az ember lelkét, mert nem felelnek meg a természetességnek, a környezet sugallta szabálytalanságnak. Így aztán nem csoda, hogy a látogató a múzeum teljes területén csupa girbe-gurba talajon botladozik, mindenütt szabálytalan formák várják, csodajó, vidám színkavalkáddal megáldott festmények, grafikák.
Kiderül az is, ez a világ egyetlen Hundertwasser állandó kiállítása, ahol a földszinten egy dzsungelszerű-oázis mélyén egy kellemes hangulatú étterem is megbújik (ahol a Mester imádott csalánlevese is kóstolható), valamint a bécsi konyha klasszikusait is kínálják. És persze sok-sok vegetáriánus fogást – a hely okán szintén nem véletlenül. Mellette pedig egy nagyon ízléses, visszafogott Hundertwasser-shop van, megfizethető áron kínálva az ott található tárgyakat, és szerencsére korántsem olyan bóvlikkal megrakva, mint egy kicsit távolabb, a lakóházai környékén. A múzeum négyszintes különben, az alsó két szinten a Mester gazdag életútját kísérhetjük végig, a felső két szinten pedig mindig időszakos kiállítások várják a látogatót.
Az sem mellékes, hogy az öko-úttörőként, sőt, a fenntartható módon élő és alkotó művész szinte teljes életútját felkaroló tárlat otthona, maga az épület is a fenntarthatóság szellemében épült és működik ma is. Kiderül, hogy 2018-ban ez volt az első múzeum, amelyik megkapta az osztrák ökocímkét, amelynek logóját különben maga a Mester tervezte. És persze, amikor az épületet 2022-ben bezárták, majd az elkövetkező két évben teljes, az ablakokkörűen felújították – minden, de tényleg minden a házban a hidrotermikus energia jegyében működik. Az épületben 260 növényfajta él, az ablakokból tíz „fabérlő” kukucskál ki, amelyeket az „erdő nagyköveteinek” hívnak.
Közel három órát töltöttem a felújított, nemrégiben ismét megnyitott Hundertwasser Múzeumban – és szinte elröpült az idő, annyi a látnivaló. A Mester világa roppant gazdag, színes, vibráló, természetes és fenntartható – ő maga pedig - ez kiderül a róla-vele forgatott filmekből - végtelenül szerényen és egyszerűen élt. Egyszer azt olvastam valahol: „Minél nagyobb valaki, annál szerényebb”. Ez a megállapítás Hundertwasser esetében nagyon is igaz.
