Néhány váratlan fordulat

Már maga az út odafelé is merő meglepetés. Ugyanis egy Wizz Air meg Ryanair szolgáltatásokon, sorozatos késéseiken és az ottani húzós áron elérhető étel-ital kiszolgáláson edződött utazónak ég és föld egy Turkish Airlines-gép fedélzetén ülni, az ottani „mennyei” szolgáltatásokban részesülni. Ahol enni-inni hoznak, szuper minőségben, elfér kényelmesen az ember lába a két ülés között, filmek, zenék és minden egyebek sorakoznak a multivideós rendszerben, nincs folyamatos késés meg törölt járat, pedig napi négy járatpárt közlekedik Budapest-Isztambul között.

Aztán a hotelbe való becsekkoláskor jön a következő váratlan fordulat: 50 eurót kérnek mindenkitől fejenként kauciónak a négy csillag superior minősítésű szálláshelyen, amit persze majd visszaadnak elmenetelkor – feltéve, ha nem teszi tele mondjuk a vendég itallal az amúgy töküres minibárt a szobájában, vagy nem próbálja eltüntetni a szoba textileibe vastagon beleívódott dohányfüstöt (Törökországban mindenütt lehet cigizni – étteremben, bárban, utcán, közlekedési eszközön, és ezt alaposan ki is használják a helyiek), vagy ha mondjuk nem lát neki a lepukkant, jelentősen lelakott szobákat felújítani az ottléte alatt.

Az időjárás is meglepetéssel szolgál. Mert mit is gondol a naiv utazó indulása előtt, csomagoláskor? Törökország az úti cél május végén – ráadásul Isztambulból folyamatosan dél felé haladunk -, akkor elég néhány póló, nyári nadrág vagy hosszabb szoknya (a muzulmán ország szokásait figyelembe véve), egy kendő a kegyhelyek miatt, fürdőruha persze, alsónemű, egy vékony pulóver meg egy jó túraszandál, ami bírja a strapát. Csak épp az időjárás nem ismeri a megrögzött szokásainkat, és jól megtréfál:

minél délebbre utazunk, annál zordabbra fordul, hideg, már-már jeges szél uralkodik mindenütt és közben folyamatosan esik is az égi áldás.

Gyilkosság az Orient Expresszen

Mindegy, ennyi kényelmetlenség belefér, hiszen rengeteg élmény várja azt az utazót, aki ugyanazt az utat járja végig, amit ebben a pár napban mi. Először is, a mi kissé szakadt hotelunk szomszédságában magasodik egy igazi történelmi látványosság, az az 1895-ben épült ötcsillagos szálláshely, ahol több híresség mellett Agatha Christie, a krimiírás nagyasszonya is nem egyszer megszállt, a Párizs-Isztambul luxusvonat keleti végállomására megérkezve. Ez a Grand Hotel de Pera, ahol mindig a 4. emeleten a 411-es szobát kérte, és kapta, sőt, itt írta a Gyilkosság az Orient Expresszen című könyvét 1928-ban, ami azóta több mint 12 millió példányban kelt el.

A szobába nem engedik fel különben az utcáról beeső földi halandót, viszont egyszer már volt szerencsém látni:

kicsi, egyszerű, ablakai és az erkélye a Boszporusz-szorosra néznek, gyönyörű kilátással, alatta Isztambul európai városrésze terül el.

A szoba un. Belle Époque-stíluban berendezett, antik bútorokkal és műtárgyakkal, pont úgy hagyták, mintha a brit írónő ebben a percben hagyta volna el az ott ma is látható íróasztalát vagy ágyát. Aki 750 eurórért kibérli egy éjszakára a legendás 411-est, annak a szobában szolgálják fel a reggelit, a délutáni teát és természetesen az elmaradhatatlan pezsgőt is naplemente idején. Itt (kivételesen) nem dohányozhat senki, és élő állatot sem engedélyeznek a vendégnek.

Isztambul és az országalapító

Miután a mi szállodánkat is Perának hívják, először azt hittem, mi is a híres írónő egykori lakhelyén szállunk majd meg. Aztán a környéket járva rádöbbenek, minden kiírásban szerepel a „Pera” elnevezés, amely tulajdonképpen ennek a városrésznek, egy hatalmas kerületnek a neve. Itt amúgy minden óriási és grandiózus – nem véletlenül. Hiszen

a Boszporusz-szoros két partján fekvő megapoliszban az utolsó népszámlálási adatok szerint mintegy 15 millióan laknak, azonban ez több évvel ezelőtti adat, a mostani becslések szerint már a 20 milliót alulról​​​​​ súrolja a főváros lakosainak száma.

A lakosság rendkívül sokszínű: vannak köztük a törökök mellett szép számban kurdok, arabok, örmények, görögök és Európából vagy a tengerentúlról érkezők. A folyamatos növekedés oka pedig a városba a vidékről tartó folyamatos vándorlása, a magas születési arány és a külföldi bevándorlók magas száma.

Isztambulban és az országban járva szinte mindenütt még mindig csúcson az Atatürk-imádat: bár tavaly volt a Török Köztársaság megalakulásának 100. évfordulója, amely szorosan kapcsolódik Atatürkhöz, a modern Törökország alapítójához, idén, 2024-ben is folytatódik a megemlékezés.

Az utcákon, tereken, hotelekben, üzletekben, mall-okban mindenhol az ő képe lóg a falon, vagy zászlókon lengedez, az ő szobránál helyeznek el ma is virágokat, másutt óriás- és kisebb plakátokon néz ránk szigorú tekintettel és róla szóló emlékszobák százai vannak berendezve. Ahol csak kinézett egy ablakon, netán egy török kávét vagy rakit ivott valamely tengerparton – ott emlékhely nyílt Atatürk emlékére.

A nagy mohácsi győzelem

Az Isztambuli Hadtörténeti Múzeumba (Askeri Müze ve Kültür Sitesi Komutanlığı) indulunk, a város Şişli kerületébe. Ez Törökország legnagyobb katonai múzeuma, ahol a török haditengerészet és hadsereg történetét mutatják be a bronzkortól napjainkig. A gyűjtemény óriási – mintegy 20 ezer tárgy -,

minket azonban egyetlen óriási terem tartalma érdekel legfőképp: ahol a dicsőséges mohácsi győzelmet mutatják be a látogatóknak makettek, festmények, szobrok, harci eszközök és egyéb emléktárgyak segítségével.

Mohács amúgy örök vita tárgya a hazai történészek körében is. Ami tény: a csata miatt bukott el a független magyar állam, bár vannak, akik azt állítják, már korábban elkezdődött a hanyatlás, Mohács csak a végső tőrdöfés volt ez esetben.

Ami szintén tény a mi oldalunkról nézve: 1526. augusztus 29-én kora délután az Oszmán Birodalom szultáni hadserege legyőzte a II. Lajos király (1516-1526) vezette magyar hadsereget. Maga a csata menete és eseményei azonban nem ismertek teljes mértékéig, sőt, nemrégiben arról is komoly vita folyt, hogy egyáltalán merre volt akkoriban a híres-nevezetes csatamező? Nem vitatható viszont, hogy a magyar király és számos magyar főúr és püspök lelte halálát a csatatéren, és a vereség után a Magyar Királyság életútja drámai fordulatot vett: az ország középső fele török megszállás alá került – mintegy 150 évre.

Azonban a másik oldal felől egész másképp festett a csata kimenetele:

a törökök fennállásuk egyik legnagyobb győzelmeként könyvelik el a mohácsi végeredményt, és makettekkel, festményekkel, korhű ruhák, fegyverek bemutatásával ünneplik a teremben is győzelmüket.

Sőt, kiállítottak egy olyan óriás méretű, embernagyságú (eredeti) dobot is - amellyel harcosaikat tüzelték a mohácsi csatamező széléről, fúvósok kíséretében. Elképzelni sem tudjuk, miképp cipelhették oda?! És ezzel persze nem csak a janicsárokat ösztönözték harcra, hanem a folyamatos, hangos török zenebonával nyilván alaposan megzavarták a magyar seregeket.

A múzeum hétfőtől szombatig tart nyitva, 9-17 óra között, a belépődíj 50 török líra.

Híres névházasság, közös halál

Isztambult elhagyva átkelünk az országban elsőnek megépített hídján, ami a Boszporusz két partját köti össze, és nem meglepő módon a Boszporusz-híd nevet kapta. Csak ámulunk, amikor az ázsiai oldalra kerülünk: ég felé törő, hol egy vázára, vagy karcsú, táncoló nőalakra emlékeztető, legalább százszintes épületek követik egymást – a kortárs török építészeti irodák tudásának ékes bizonyítékaként.

Buszozunk egy jót – mintegy 3 órát -, és máris megérkezünk utunk következő állomására, Kocaelibe, a Thököly Imre Ani Evibe, azaz a Thököly Imre Emlékházba, amelyet a Seka parkban, egy volt papírgyári üzem helyén alakítottak ki a Magyar Köztársaság Főkonzulátusának közreműködésével, 2008-ban. És ahol egy szép és tartalmas kiállítást rendeztek, jó ízléssel összerakva.

Majd megcélozzuk a közeli hegy ormán megbújó Izmit Karatepa községet, ahol három forrás tövében, az ún. Virágmezőn állt anno az az épület, ahol életének utolsó öt évét töltötte az Oszmán Birodalom által Felső-Magyarország királyának kinevezett, azonban a zentai vereséget követően az osztrákok haragja elől bujdokolni kénytelen híres magyar nemzeti hős, Thököly. Ide követte őt I. Rákóczi Ferenc özvegye, Zrínyi Ilona, akivel 1682-ben lépett frigyre.

Házasságuk akkoriban ismert névházasság volt – a földek, hatalmas vagyonok összeolvasztása érdekében. Itt, azaz Karatepa községben érte őket utol a halál, mindkettőjüket a közeli Izmitben temették el.

Azonban később kiásták a csontjaikat, és Thökölyt szülővárosában, Késmárkon temették el újra, díszes külsőségek közepette.

Egy jó meleg télikabát a fullasztó hőségben, hárem a ház felső szintjén

Küthayába érkezünk – újabb 3 órás buszút után -, hogy Kossuth Lajos emléke előtt tisztelegjünk. Szintén nem akármilyen módon kialakított és rendben tartott, tágas emlékház ad otthont a XIX. századi nagy magyar politikusának, a polgári szabadságért és a nemzet önrendelkezéséért folytatott fegyveres küzdelem vezetőjének, a ’48-as szabadságharcot követően a független Magyarország első kormányzó elnök emlékének. Kossuth a szabadságharc leverését követően emigrációba kényszerült, tudva, hogy folyamatosan osztrák bérgyilkosok kutatják a nyomát, és elkezdte haláláig tartó világ körüli útját, amelynek első állomása az Oszmán Birodalom volt. 1850. áprilisában érkezett Kütahyába, ahol a Birodalomtól kapott kétszintes épületben több mint egy évig élt.

A ház különben pár lépésre áll a helyi mecsettől – nem véletlenül. Ugyanis a nagy magyar előtti lakó, Hüseyin Hamdi Aydin, aki 1947-ben szenderült a túlvilágra, ő egy nagy tudású professzor volt és egyben a helyi mecset imámja. Annyira tisztelték országszerte, hogy egyszer, amikor az akkori köztársasági elnök Kütahyába érkezett, személyesen adott ajándékba a nagytudású imámnak egy meleg télikabátot – ami igencsak praktikus ruhadarab lehetett a folyamatos 30-40 C fokban.

Kossuth nem csak a jó meleg kabátot örökölhette a ház előző lakójától, hanem az épület második szintjén élő háremhölgyeket is – ami teljesen megszokott volt a muszlim-lakta vidéken.

Azonban a hárem-vonalról nem szólnak korabeli feljegyzések, ahogy arról sem, hogy Kossuth neje, az urát az emigrációba mindenhová követő Teréz asszony vajon mit szólt a feje felett élő, nála sokkal szebb és fiatalabb nőseregről? Azt azonban tudjuk, hogy Kossuth a magas hegy tetején lévő, isten háta mögötti kisfaluban

egyre lelkesebben vetette bele magát a töröknyelv rejtelmeibe, sőt, egy magyar-török szótárt is létrehozott.

Mi ér többet: egy oroszlán vagy egy tanár?

Kütahya taromány különben nem csak szép és emlékezetes Kossuth-emlékhely, valamint a török finom porcelángyártás fellegvára, hanem ugyanitt található egy Alzanoi nevű kistelepülés, ahová érdemes elmenni busszal vagy taxival. Itt található ugyanis, a falu határában a 2. században épült Zeusz temploma.

Ami ugyan az UNESCO Világörökségének része, de mondjuk nem ártana, ha egy felügyelőbizottság egyszer eljutna ide, és megnézné, hogy (nem) védik a helyiek a patinás romokat.

Pedig ez volt anno,

a római és görög időkben az egykori Kis-Ázsia egyik legjelentősebb vallási központja, amelyet ugyan egy 7. századi földrengés elpusztított, de a megmaradt romok így is lenyűgözőek. Hiszen látni, hogy milyen magas tudású civilizáció élhetett itt: a templomrom közelében ott a színház, közvetlenül mellette egy küzdőstadion, valamint az agora romjai.

A templomot egykor szobrokkal és freskókkal díszítették – ezeknek maradványait a templom mélye rejti, ahová egy lidércesen imbolygó és madárürülékkel vastagon megrakott lépcsőn lehet lejutni. Könnyen el lehet képzelni, amit közben helyi kísérőnk mesél: itt nem csak a megmaradt freskónyomok és egy szobor maradványa látható, hanem ez volt az áldozatok helye - állatok, gyerekek, szüzek szerepeltek az isteneknek felajánlott „étlapon”.

82 korinthoszi oszloppal büszkélkedhetett az egykori templom, ezekből jónéhány maradványa még ma is látható, és Zeusznak, az istenek királyának feje is megmaradt – isteni csodaként.

A közelében pedig ott a piactér, amit ne hagyjon ki senki, aki erre jár. Ugyanis nem mindennapi lista várja itt a turistát. Amiből megtudható például, hogy

a római időkben egy vadszamár 200 dénárba került, 4 tojás ára 4 dénár volt, egy palack bor 24 dénár, egy rabszolga ára csupán ennél 1 dénárral volt több, azaz 25 dénár, egy tanár 50 dénárt kóstált, egy szobrász egy munkára 70 dénárba került, dadát a gyerek mellé 2 dénárért vihetett haza bárki, egy élő oroszlánt pedig 125.000 (!) dénárért vihetett haza vásárfiaként a piacon vásárló.

A belépődíj erre a különleges római-görög emlékhelyre 30 török líra.

Több is veszett Mohácsnál

Ezt a magyaroknak jólismert mondást utoljára a törökországi pár napos utunk legvégén hallottam, amikor egyik utazótársamat hazafelé, a budapesti reptérre indulásunkkor félreállította a helyi biztonsági ember, és győzelmes mosollyal emelte ki táskájából a török rózsalekvárt „Ez kié?” felkiáltással. „Úgy látom, már a tied”, jegyezte meg (magyarul) a kérdezett. A biztonsági őr pedig már dobta is az üveget a mellette lévő kuka mélyébe.