Csütörtök délután. Egy padon ülök a Schuman-téren, amit az Európai Unió egyik atyjáról, Robert Schumanról neveztek el. Nem igazi tér, inkább egy csupasz körforgalom. Ez az uniós negyed szíve, körülöttem a Bizottság, a Tanács, meg a háttérintézmények épületei magasodnak. Csupa beton mindenütt, néhány fa és virág még elférne.
Szürke az ég, szemerkél az eső, ami Brüsszelben persze megszokott dolog.

Délután 4-5 óra van, szállingóznak kifelé a dolgozók. Öltöny, aktatáska, kosztüm, kistáska – ápolt, jól öltözött emberek. Ők a brüsszeliták, gondolom. Nem tűnnek lelkesnek, de kimondottan unottnak sem. Olyan átlagosak.

Kíváncsi lennék, mi jár a fejükben. Vajon szeretnek az EU-nál dolgozni? Vagy ez is csak olyan nekik, mint egy multi? Jól megfizetik őket, aztán annyi? Vagy érzik, hogy egy sok évtizedes európai projekt részei? Vajon van küldetéstudatuk? És hisznek az angyalokban meg a démonokban? Ismerek itt olyanokat, akik biztosan elhivatottak, de általánosítani nem mernék.

Alaposan megnézem a Bizottság épületét, ahonnan az EU „kormánya” irányítja Európát. Szürke, falanszterszerű épület, szépnek semmiképp se mondanám. A rácsos, átláthatatlan burkolat hideggé, távolivá, rejtélyessé teszi – mintha egy szigorúan őrzött börtön vagy a földönkívüliek galaktikus irányítóközpontja magasodna előttem.

A teljes cikket laptársunk, a Privátbankár Világjáró rovatában olvashatják.