Aquincum és Pompeii nem pusztán romvárosok, hanem olyan helyek, ahol közel kétezer év távlatából is meglepően ismerősnek tűnik az emberi élet. Az egyik várost a vulkán őrizte meg, a másikat a régészet tárja fel évről évre – de mindkettő ugyanarról mesél: milyen volt a hétköznapi élet a Római Birodalomban.

Rögtön sétánk első perceiben kiderült: Aquincumot nem véletlenül nevezik a „magyar Pompeiinek”. Első hallásra ugyan furcsának tűnhet a párhuzam, hiszen míg Pompeiit a Vezúv 79-ben egyetlen pillanat alatt temette maga alá, Aquincum lassan néptelenedett el, majd évszázadokon át gyakorlatilag egy szabadtéri kőbányaként szolgált. Az itt álló házak és épületek falait lebontották, majd elhordták, köveit Óbuda, sőt még a székesfehérvári bazilika építéséhez is felhasználták. Ez a magyarázat arra, hogy „csak” térdig érő falak fogadják a látogatókat, mutat rá vezetőnk, Láng Orsolya.

Viszont e térdig érő falak között sétálva, másfél órás túránk alatt szép lassan kirajzolódott egy nyüzsgő város képe, ahol katonák, kereskedők, kézművesek és gazdag polgárok éltek, üzleteltek, fürödtek, vallási szertartásokon vettek részt és ugyanúgy szervezték a mindennapjaikat, mint bármelyik modern város lakói.

Ami a hasonlóságokat illeti, ahogy Pompeii Olaszországban, úgy Aquincum Közép-Európában kínál egyedülálló lehetőséget arra, hogy egy összefüggő római város szerkezetét, utcáit és középületeit tanulmányozzuk. Mindkét helyen ugyanaz a római városi élet elevenedik meg.

Aquincum: jóval több néhány romnál

A 2–3. században az aquincumi polgárvárosban mintegy tízezer ember élt, a közeli katonai táborban hatezer katona állomásozott, a körülötte kialakult katonavárossal együtt pedig akár 60–70 ezren is lakhatták a mai Óbuda területét. A Duna itt nem egyszerű folyó volt, hanem a Római Birodalom határa, a limes, amelyet innen kellett védeni, tudtuk meg a régésztől.

A régészeti parkban sétálva egymás után tárultak fel a római mindennapok részletei – néha még „időutazókba” is belebotlottunk, akik tógáikban és saruikban hol a piactéren, hol pedig a fürdőkben tűntek fel. Megismerhettük egy gazdag polgár hatalmas lakóházát, majd néhány utcával arrébb egy egészen más világ fogadott: egy mesterséges létrehozott vallást ismerhettünk meg. Az itt álló Mithras-szentély romja egy titokzatos misztériumvallás emlékét őrzi, méghozzá egy olyanét, amely kizárólag férfiakat fogadott, beavatási szertartásokkal működött, és olyan titkos volt, hogy a kutatók ma is csak töredékesen ismerik.

A főutcán sétálva megtudtuk, a fórum minden ókori római város kötelező eleme volt – íme egy újabb hasonlóság Pompeii és Aquincum között – ez szimbolizálta azt az egyszerű, ám annál fontosabb tényt, hogy a város a római birodalom része. Egyszerre volt vallási, közigazgatási és társadalmi találkozóhely, és bár Aquincum bazilikája ma még nem látható, a kutatók szerint az sincs messze, a közelben futó vasútvonal alatt rejtőzhet.

Ott jártunkkor - hol máshol, mint a fórumon – éppen kitört egy kisebb fajta perpatvar.

A két kelmeárus között kirobbant vita néhány perc alatt úgy eldurvult, hogy már csak a városi elöljáró tudta megfékezni, méghozzá a könyökregula segítségével. Miután előhozták, megállapításra került az igazság, és az egyik árus anyagát a kincstár javára elkobozták.

Történetek a fürdőből

A sétánk következő állomása a közfürdő volt,amely nem csupán tisztálkodásra szolgált, hanem az ókor egyik legfontosabb közösségi tere volt – afféle wellnessközpont, ahol üzletek köttettek, politikáról vitatkoztak és baráti beszélgetések zajlottak… vagy néha romantikus találkák is.

Hadrianus császár is szívesen járt közfürdőkbe, ahol a történetírók szerint egyszer egy idős embernek ajándékozott egy rabszolgáját, mert megsajnálta, látván, hogy rabszolga híján kínjában egy oszlopnak dörzsöli hátát. A jóságos cselekedetnek hamar híre ment, és amikor a császár következő alkalommal megjelent a fürdőben, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy mindenki az oszlopokhoz dörgölte a hátát abbéli reményben, hogy ők is kapnak egy házi rabszolgát. De a császár csak ennyit mondott: „Dörzsöljétek csak egymás hátát!”

Seneca egyik beszámolójából tudhatja az utókor, milyen lehetett egy ilyen közfürdő felett lakni. Kiderült, nagyon nem jó, és cseppet sem irigylésre méltó. A fürdőzők kiabáltak, a masszőrök csapkodtak, a szőrtelenítések hangjait simán el tudjuk képzelni, az árusok is hatalmas zsivajjal voltak, a kifőzdékből áradó ételszagról már nem is beszélve.

A vezetés közben további számtalan további apró részlet segített elképzelni a római hétköznapokat: a padlófűtéses helyiségeket, a vízöblítéses latrinákat, a csatornarendszert, hogy a forró fürdők padlóján vastag talpú parafa papucsban közlekedtek, és hogy gyakorlatilag a vécézés is egy közösségi élmény volt, amelyet az tett még „meghittebbé”, hogy dolguk végeztével egy kefével hasonló eszközzel intézték a szükséges tisztálkodási teendőket, amelyből mindössze pár darab állt rendelkezésre...

Ezek után kíváncsian várjuk, mi mindent tudunk majd meg a sorozatból.