Sőt, senkinek nem jutott eszébe egy önkényesen meghatározott történelmi hagyomány nevében a Budai Várat telerakni réginek látszó, de méregdrága, és a semmiből felhúzott betonkolosszusokkal megszórni, a közhivatalokat odaköltöztetni, miközben a cechet álló polgárokat kitiltják onnan. London működött úgy, ahogy, sokszor mocskosan, kaotikusan, akár véresen, de amíg működött, nem piszkálták, amikor meg nem, megoldották valahogy a problémát.

Miközben mondjuk Párizsban minden fontosabb épület környezete is gondosan meg van tervezve, hogy értékelhessük monumentalitását, addig a Szent Pált például meg sem lehet rendesen nézni, mert a mellette lévő utcák és terek olyan szűkek, hogy nem tudunk tőle elég messze állni. A Louvre-hoz a világ leghíresebb sugárútja vezet, a Diadalívtől a Place de la Concorde-on át az üvegpiramisig minden katonás rendben, kiszámolva áll, a British Museum egy mellékutcába befordulva szakad ránk hirtelen, a múzeumot befogadó telken pedig még magánházak maradtak, amiket a bővítések, felújítások során is meghagytak – minek bolygatni azt, ami működik?

A fenti sorok egy brutalista stílusú, meglehetősen váratlan londoni helyszínen álló épület kapcsán jutottak laptársunk újságírója, Litván Dániel eszébe. Hogy melyik ez az épület? És mit mond el létezése a britek a hagyományokhoz, valamint a hatalom a mindennapi életbe való beleszólásáról való viszonyáról?

Ez is kiderül laptársunk, a Privátbankár cikkéből, amelyet ITT olvashat el teljes terjedelmében.