Nem volt egyszerű a feladat. Először a Budapesti Hadtörténeti Levéltárban kezdett keresgélni, sikertelenül. Végül a bécsi levéltár talált meg minden adatot, mikor és hol halt meg, és hol lett eltemetve a nagybácsi. A település neve: Branik, és Szlovéniában található az olasz határ közelében.

Barátnőm két éven át mindenfelé érdeklődött, szervez-e utat valamelyik utazási iroda Branikba, de sehol nem talált ilyet. Így végül egy városi kisautóval kettesben vágtunk neki az útnak.

Branik (olaszul Rifenbergo, németül Reifenberg), amely bő száz évvel ezelőttig Olaszországhoz tartozott, a Vipava-völgyhöz tartozó Branik-völgyben található, közigazgatásilag Nova Goricához tartozik. A falut szőlőskertek veszik körül.

Miután megérkeztünk Branikba, keresni kezdtük a világháborús temetőt. Nem volt egyszerű. Volt egy régi fényképünk, amit a barátnőm a magyarországi Szlovén Önkormányzattól kapott. Ennek alapján próbálkoztunk beazonosítani a helyet, de kérdezősködésünkre sem tudott senki felvilágosítást adni.

Tanácstalanságunkat észrevéve egy hölgy odajött hozzánk, akinek szintén megmutattuk a képet. Elmondta, hogy ilyet ne is keressünk, mert a régi temető már nem így néz ki. A sírkövek nagy részét a háborúban lerombolt házak újjáépítéséhez felhasználták. Végül a hölgy útbaigazítását követve megtaláltuk a temetőt. Mivel a bécsiek megküldték a sírhely pontos számát és annak kinézetét, azt már könnyű volt megtalálni.

Elhelyeztünk az itthonról kivitt emléktáblát és a nemzeti színű szalaggal ellátott koszorút, mécsest gyújtottunk és leróttuk tiszteletünket.

A temetőlátogatás után továbbutaztunk a néhány kilométerre fekvő, szőlőhegyektől ölelt Stanjelbe. A középkori várára büszke település sorsa meglehetősen hányatott volt az utóbbi száz évben. Az első világháborúban az osztrák-magyar hadsereg elfoglalta, aztán a másodikban a jugoszláv partizánok a várat és a körülötte lévő házakat szétrombolták. 1960-ban kezdték meg a vár újraépítését, ami még a napjainkban is tart.

Egy családi panzióban szálltunk meg, ahol kedves volt a személyzet, és még az árból kedvezményt is kaptunk. Házigazdánknak elmeséltük, mi járatban vagyunk a vidéken. Kiderült, hogy a panzió közelében is találunk első világháborús temetőt, amit csak gyalogosan tudunk megközelíteni. Kellemes kirándulóidő volt, úgy döntöttük, megkeressük. Egy apró tábla jelezte, hogy merre kell mennünk. Erdei ösvényen keresztül vezetett az út, de temetőnek nyoma sem volt.

Már majdnem feladtuk, amikor egy másik  füldút végén rátaláltunk a branikinál jóval nagyobb és rendezettebb temetőre, ahol szintén sok elesett magyar katona nevével találkoztunk a sírköveken.

Az 1930-as évekből származó olasz adatok szerint 1.315 halott nyugszik a stanjeli temetőben. Azért ilyen népes a temető, mert az akkori nevén Sankt Daniel kastélyában az első világháború alatt kórház működött, és az ott elholtakat is itt helyezték örök nyugalomba a fronton elesettek mellett.