Már az első mondata a filmnek is nagyon költői, és ez a későbbiekben sem változik, végig allegóriákat hallhatunk, amelyek a szív legtitkosabb üregeiben rezonálva döbbentik rá az embert, hogy valóban gyönyörű bolygón élünk. Mivel nem vagyok műfordító, ezért nem is vállalkoznék arra, hogy bármit is kiemeljek az Anthony Anaxagorou által írt versből, és magyarba ültessek át - a lényeg, hogy lemondással és a veszteségtudat hangsúlyozásával indul a film, hogy aztán, szinte észrevétlenül, a remény hangjai csendüljenek fel a vége felé. 

{youtube|id=zD3YxrZdyzo}

Az ember és a természet kapcsolata mindig is nagyon kétarcú volt: a benne foglaltatás és az emberi szellem távolságtartása mindig is szinte feloldhatatlanul feszült egymásnak. A becsvágy, ami egyre magasabbra tört, egyidejűleg maga alá gyűrte a természetet - ez a becsvágy tehet róla, hogy minden tehetsége ellenére túl magasra tör, megégeti magát, és visszahull a tengerbe, ha még lesz tenger, ha még lesz egyáltalán bármi, ami megkülönbözteti ezt a bolygót a sok ezer milliárd, napja körül keringő kődarabtól.

Innen.