hirdetés
hirdetés

A selyemút mentén: Üzbegisztánban jártunk

A kövek városától a homoktengerig

Néhány évtizedes kihagyás után újra magyar turistákra számít a selyemút mellett fekvő Üzbegisztán. Munkatársunk bejárta a műemlékekben gazdag országot Szamarkandtól Buharáig.

hirdetés

Az egykori szovjet Közép-Ázsia magában foglalta Üzbegisztánt, Türkmenisztánt, Tádzsikisztánt, Kirgizisztánt, illetve Kazahsztánt. Az öt országból Üzbegisztán a nem is olyan távoli múltban elég népszerű úti cél volt például az IBUSZ kínálatában. Az üzbégek most gondoltak egyet: miért ne próbálnák meg a magyar turistákat újra ideédesgetni! És nekiláttak erőteljesen kampányolni. Idén hazánkból eddig két tanulmányutat szervezett az ország turisztikai minisztériuma. Ott-tartózkodásunk alatt két olasz és egy német különítménnyel is összefutottunk. Első Üzbegisztánt felfedező turistánk a Közép-Ázsiát kolduló dervisként gyalogszerrel és szamár hátán bejáró Vámbéry Ármin volt.

Ma már persze repülővel jön az Üzbegisztánba érkezők többsége. Európából számos csatlakozást kínálnak az európai nagyok, de ott van az Uzbekistan Airways, az Özbek Hava Yollari is. A társaság flottája túlnyomórészt Airbusokból és Boeingokból áll. Frankfurtból mintegy hat és fél óra alatt egy Boeing 767–300-as repített el az üzbég fővárosba, Taskentbe meglehetősen színvonalas kiszolgálással. Ugyanakkor az ukrán AeroSvit légitársaság járataival Budapestről kijevi átszállással is kényelmesen elérhetjük Taskentet és Szamarkandot. Kopaszodó férfi mosolyodik el a taskenti repülőtér „Vízumkiadás” ablakánál, amikor megtudja, a csapat Vengrijából érkezett. A vízumok útlevélbe ragasztása viszonylag gyorsan és felesleges kérdezősködés nélkül megy. Előzőleg az utas a hazánk területén is illetékes bécsi követséghez eljuttatta a szükséges adatokat, a vízumkérő lapon repülőtéri átvételt kért, kezében a kinyomtatott pdf-fel pedig odajárult ehhez a jó kedélyű férfiúhoz, aki még Puskást is ismerte. Útlevél-ellenőrzés következett, és már csak a kitöltött vámáru-nyilatkozattal kellett odasétálni a megfelelő helyre, de itt is könnyen átengedtek.

A kövek városa

Ezt jelenti Taskent neve magyarul, de szerencsére csalódnunk kell: Taskent telis-tele gigantikus, zöld terekkel, szökőkútrendszerekkel, árnyas platánsorokkal. Egy toronyház tetején fénylő neon győzköd angolul: Tashkent – the city of peace and friendship, azaz Taskent – a béke és a barátság városa. A kisvárosméretű terek tágasságát pedig tovább fokozzák a folyamnyi szélességű, nyolcsávos sugárutak, amelyeken folynak a Volgák, Moszkvicsok, Zsigulik, Zaporozsecek és pótkocsis Zilek, de nem átereszthetetlen mennyiségben. Ami már a repülőtérről befelé jövet feltűnik, az a tisztaság és a rendezettség. A gondos geometrikus elrendezéshez és a tágassághoz nem kis mértékben járult hozzá a tragikus, a Richter-skála szerinti 7,5-es erősségű földrengés 1966-ban, amelynek epicentruma a városközpont volt. Évekbe telt, mire az új Taskent felépült, és kapott olyan emblematikus épületeket, mint a tévétorony, amely különös alakjával igencsak megindítja a fantáziát; mintha Mézga Aladár nagybőgőtokból kivett, szódásszifonnal felfújható űrhajóját látnánk. A belváros tömbjeit általában jellemzik az üzbég népi motívumok 1970-es évek felfogása szerinti, stilizált alkalmazása. Erre remek példa a metró. Mind a három vonalon a Mitisinszkij Zavód szerelvényei robognak az utasokkal késő estig. Stilizált népi motívumokkal díszített a tíz-egynéhány emeletes Hotel Üzbegisztán is, amely hasonló korú, mint a tévétorony, sok-sok szobával és végtelennek tűnő terekkel. Komfortos a hotel, működik a légkondi, a Wifi, a fürdőszoba, választékos a reggeli. Mindenesetre a Hotelstars Union ellenőrei bizonyára levonnának egy-két pontot, ha látnák és hallanák, hogy a szálloda bárjában árlap híján a sör ára alku tárgya, és forró nyári este ide vagy oda, hideg sör nincs.

Az iszlám keleti határa

A modern kori földrengésen túl látott már egyet s mást a több mint kétezer éves, ma kétmilliós lakosú város. Századokon keresztül volt az iszlám keleti határa, és mindig is fontos kereskedelmi központként működött. Ez volt Amir Timur, vagy ahogy mifelénk talán ismertebb, Timur Lenk egyik fontos birodalmi városa. Ezeknek az időknek állítanak emléket a Kukeldas és Barak medreszék vagy a kalandos utat bejárt Oszmán Koránt őrző Telyashayakh mecset. Mesélik, hitélet a szovjet idők alatt is folyt, a müezzin ugyanúgy hívta imára a híveket napjában ötször. De az évtizedek kötelező, világi időszaka megtette a magáét a nagyvárosban; csak kevesen gyakorolják aktívan igazhitüket.

Talán más a helyzet a selyemút mentén, a szent városokban, a sivatag közepén.

A türkiz Szamarkand

Már nyugat fele tartunk, túl a Taskent határát jelző rendőri ellenőrző ponton. Idegenvezetőnk Islom Karimov üzbég elnök életrajzát olvassa. A mérnökből lett politikus, miután felelős pozíciókat – pénzügyminiszter, minisztertanács elnökhelyettese, tervhivatal elnöke – töltött be az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság élén, 1991 után a szabad Üzbegisztán első ember lett, azóta töretlen a 73 éves politikus karrierje. „Az emberek nagyon szeretik az elnököt” – mondja alig huszonéves idegenvezetőnk.

Fogynak a kilométerek a soksávos autópályán. Az úttest szélén, a forgalommal szemben kerékpárosok, szamaras kordék és gyalogosok is haladnak. A tempó nem szédít, átlag 50–60 kilométeres sebességre képes egyébként színvonalas buszunk a kátyúkkal és útfelmarásokkal gazdagon tarkított úttesten. Mellettünk Volgák, Moszkvicsok, Zsigulik, Zaporozsecek és pótkocsis Zilek pöfögnek. Rajtuk kívül a Daewoo-k uralják a terepet.

Fehér arany

Az út mellett a mi nagy, magyar alföldünk köszön vissza. Jegenyenyárok, barackosok, almások, dinnyeföld, gabonaföldek; az egyetlen szokatlan dolog a gyapotföldek látványa.

Fehér aranynak hívják errefele. Szeptemberi szüretéből az egész ország kiveszi a részét; kötelező közmunka keretén belül az egyetemi katedráról is kell menni és végezni valamilyen társadalmi munkát. Ez gyakorta a gyapotszedésben merül ki. A közmunkát – tudjuk meg – ki is lehet váltani némi készpénzzel. A gazdag mezőgazdaságnak nagy ára van. Ebben a száraz kontinentális országban csak öntözés árán tudják ezt a terméshozamot biztosítani. Az árat az előző rendszerben épített kiterjedt csatornarendszerért az Aral-tó fizeti, amelynek egyre zsugorodó vízfelületét a megcsapolt Szir-Darja és Amu-Darja folyók táplálják. A termékeny földek mellett sorra épültek a múltban a szovhozok, amelyeken akár 6000 ember is élt, bő tízezer hektárt művelve.

Udvarházi lakoma

Szamarkandba rendben meg is érkezünk. Egy udvarház árnyékos verandáján falatozunk édes gyümölcsöket – ringló, sárgabarack és ropogós, piros húsú dinnye. Majd jön a párolt padlizsán enyhén csípős paradicsomszósszal nyakon öntve, joghurtok, túrók, húsos és zöldséges pirogok, húsgombócleves, piláf, a végén pedig ismét gyümölcsök és forró zöld tea, amelyet már a tapcsánon henyélve szürcsölgetünk. Nos, a tapcsán kerevetszerűség úgy fél méter magas lábakon, három oldalán korláttal, elöl nyitott. Fapadlózatán tarka, vidám, virágmintás plédek, szőnyegek és vánkosok, közepén egy alacsony asztalka, amelyen a teát vagy akár az egész ebédet is felszolgálhatják. Evés és ejtőzés egy helyen, keleti kényelem.

Rettegett Timur

Ebéd után, még mindig kissé bódultan az ételtől és a 38 fokos melegtől, nekivágunk Timur Lenk egykori birodalmi központjának. A ma is fontos egyetemi város, Szamarkand századokon át volt az iszlám vallásos oktatás egyik keleti fellegvára, olyanokkal vetekedett, mint Bagdad vagy Iszfahán. A félmilliós Szamarkand Üzbegisztán műemlékekben leggazdagabb városa. Timur és utódai nagyot alkottak. De ki is volt ez a Timur? Timur Lenk, avagy Amir Temur, a magát Dzsingisz Kánnal közös bokorból szalajtó vezér, aki a kereskedelem mellett világpolitikailag is a térképre helyezte a selyemút menti Szamarkandot a 14–16. század között. A mongol származású Timur seregeit rettegték Damaszkusztól Kínáig, sőt, még a mi Luxemburgi Zsigmondunk is tárgyalt vele, hogy ugyan a törököknek pörköljön már kicsit oda keleti irányból. Timur Lenk birodalma Ankarától Nepálig, a Perzsa-öböltől a kazah sztyeppékig terjedt. Amekkora hadúr volt Timur, annyira prózai módon végezte; épp Kína ellen vonult volna, mikor egy tüdőgyulladás elvitte.

Csillogó kupolák

És amilyen goromba fráter volt a csatatéren, olyan kifinomult ízlést tükröző építészeti emlékek, kulturális javak maradtak utána a 2750 éves Szamarkandban és máshol. Varázslatos medreszék kéklenek türkizszínben a keleti délutánban. A környéket álruhás dervisként bejáró Vámbéry Ármin erről úgy nyilatkozott annak idején: „A színes kupolák és tornyok első hatása, melyek a reggeli nap sugaraitól teljes fényben ragyogtak, sajátságos és igen vonzó volt.”

A temérdek műemlék központjában három roppant méretű medresze áll egymás mellett, a mai formáját a 15. században elnyert Regisztánt körülzárva. Ez a városok főtere, agorája, ahol a legfontosabb épületek árnyékában a legfontosabb események játszódtak egykor. Serdor,Tilla-Kari és Ulugbek a három medresze neve. Talán utóbbi neve csenghet ismerősen; Ulugbek, Timur unokája, a birodalom vezetője korának egyik legnagyobb – európai tudósok által is elismert – csillagásza volt. Emlékét a város határában általa emelt csillagvizsgáló őrzi. A Regisztán mellett halad el a világkereskedelem egykori legfontosabb útja, a selyemút egy takarosan felújított szakasza, és vezet néhány száz méteren át a Bibi-hanim mecsethez, amelyhez hasonlót a kelet még nem látott. A lopott szerelemtől dagadt ilyen nagyra a legenda szerint. Bibi-hanim, Timur legkedvesebb felesége kedveskedett volna urának a mecsettel, mire az hazatér egy hadjáratból. Timur jelezte: előbb jönne, ha nem gond. Az idő szorított, így Bibi megkérte az építészt, hogy iparkodjon, mire ő szerelmet lopott volna az asszonytól. Ez meg is történt, ki is derült, Timur nagyon begurult, de nem tudta felnyársalni az építészt, mert az a mecset tetejéről elrepült Mekkába – vezekelni a bűnéért. Timur az esetet követően elrendelte birodalma területén a fátyol kötelező viselését a nők számára. A valóban gigantikus mecsettől csak egy ugrás a holtak városa, Szamarkand nekropolisza, ahol Timur egész népes famíliája alussza örök álmát. Kivéve Timurt; a vezért a Gur-Emir mauzóleumba temették.

Pénzügyek

Szamarkand lenyűgöző, de üres zsebbel itt sem jó érzés mászkálni. A pénzváltás azonban üzbég barátainknál szintén egzotikus élmény. Errefelé a dollár a legjobb árfolyamon váltott keményvaluta, de nem mindegy, hol váltunk. Míg a reptéren, a szállodában ottjártunkkor 1700 szumot ért egy amerikai dollár, addig a csencselőknél ugyanezért 2400-at adtak. És ha már pénzügyek: Üzbegisztánban sehol se szégyelljünk alkudni. A pénzügyi egzotikum része, hogy minél távolabb kerülünk Taskenttől, annál kevésbé fizethetünk kártyával, annál kevésbé találunk bankautomatát is. Meleg este szállt le Szamarkandban, a nappali hőség után életre kel a város. A vendéglők teraszán zene szól, falatoznak a népek, piruló saslik illatozik, taxik áramlanak. A közel négy kilométeres útért alig kétdollárnyi szumot adunk a fiatal taxisofőrnek. Majdnem annyit, mint amennyibe a helyi sör korsója kerül a belvárosi kerthelyiségben.

Át a homoktengeren

Egy teve bronzszobra, a selyemút emlékműve búcsúztat valahol Szamarkand végén; belevágunk a sűrűjébe. Kilométerekkel később, idegenvezetőnk bármennyire is tiltakozik, sofőrünk, a beszédes nevű Leonyid Kardos kérésünkre megáll a hepehupás út melletti piacon. Van itt minden az ipari kábeltől a gyümölcsökön, zöldségeken, ürühúsokon és élő állatokon keresztül a PET palackból árusított benzinig.

Egy nagyobbacska város határába érünk. Mintha a Ruhr-vidéken járnánk, akkorák a gyárkémények. Kiderül, ez már Buhara, a szent város, ahonnan épségben egészen a 19. század második feléig csupán egyetlen hitetlen tért vissza, a mi Vámbérynk. Buharában végképp leesik az állunk. A város több mint 2500 éves történetének olyan gazdagságban állít emléket olyan mennyiségű épület, ami messze felülmúlja az elővárosban vártakat. „Ismered Vámbéryt?” – kérdezi a fiatal recepciós az egyik belvárosi vendégházban. Pillanatnyi meglepettség után bólintok: „Igen” – és csodálkozom, hogy Vámbéry emléke ma is mennyire él ebben a városban. A történelmi óváros girbegörbe utcáiban 2003 óta számos B&B kínál szállást 20- 30 dollár/szoba/éj áron. Ezek többnyire pofás kis udvarházak, belül gyümölcsfákkal, virágokkal teli, árnyas kerttel, amelyre a földszinten lévő zuhanyzós, vécés szobák nyílnak. Tele külföldi – francia, olasz, német – fiatallal.

Vámbérynk, meglehet, nem pont a legjobb pillanatban jutott el a több mint 2500 éves városba. Ekkor épp az Mangit-dinasztia emírjei sanyargatták a népet, akiknek egészen különös elképzeléseik voltak az uralkodásról; saját jóléti kiadásaikat úgy próbálták finanszírozni, hogy több mint nyolcvanféle adót hajtottak be a buharaiakon. Pedig hosszú századokon át nagy dolgokat ért meg ez város a perzsa Dareiosztól Nagy Sándoron és a Timur Lenk alapította dinasztián át az emírekig. Annak idején a derék buharaiak, akik békés kereskedő- és kultúrnépként szerették volna magukat megkímélni a tatárok rémtetteitől, önként adták át a város kulcsait Dzsingisznek. A kán ezt megköszönte, és hálája jeléül 750 buharai gyereket öletett le; nehogy azt gondolják róla, hogy őt csak úgy meg lehet venni. És ha már szörnyűségek, az óváros közepén áll a Haláltorony – megint csak a Mangitok. Uralkodásuk idején a halálra ítéltek egy részét a lassan 900 éves, 47 méter magas, egyébként a Poi Kalon mecset minaretjeként épült toronyból dobták le. Volt az utolsó emírnek egy felesége is, akire nagyon sokan vágytak. Az emír gondolt egyet, és inkább megszabadult az asszonytól, akinek a halálugrás előtti utolsó kívánsága az volt, hogy minden ruháját magára vehesse. Úgy is lett, majd elrugaszkodott, és a hatalmas rokolyák ejtőernyőként szétnyílva szépen letették a földre az asszonyt a hatalmas mecset elé, amelyhez hasonlót építésekor Közép-Ázsia még nem látott.

Persze nemcsak ez a bizonyos feleség volt ennyire trükkös itt, a városban, hanem a muzulmán Kelet nagy cinikusa, Buhara szülötte, Naszreddin Hodzsa, aki szamárháton járva-kelve osztotta ki az urakat és a népet. A legendák ködébe vész, hogy Naszreddin valóban itt élt-e, Keleten számos város tudja magáénak, mindenesetre kedves szobrot emelt számára az utókor az óváros közepén. A város másik híres szülötte Abu Ali al-Huszajn bin Abdallah ibn Szína, azaz Avicenna, akinek orvosi munkásságát a középkori Európa irányadónak tekintette. Emlékét szintén szobor őrzi, méghozzá az Ark, azaz a vár előtt. A világörökség buharai óváros falai több helyen a mai napig állnak.

Buhara este nyüzsög

A hőség enyhülésével kel igazán életre a város, a központja pedig a Ljabi Hauz, azaz a medence – régen víznyerő hely – körüli terület, ahol bazárok, éttermek, teraszok és tucatnyi internetkávézó várja a késői órákban is a vendégeket. Különleges világ a buharai bazárok sora. Egyrészt a pompás kelmék, szőnyegek, díszes tálak, másfelől pedig a századokkal ezelőtt már kiépített bazárkupolák miatt, amelyek árkádjai alatt a nyári rekkenőben is hűsítő szellő hűti az alkudozás hevét. Éjjel a belvároson át teljes békében sétálunk vissza a Buhara Palace hotelhez. Nyugtázzuk: nem igaz a híresztelés, amely szerint Buharában éjszaka harapós kutyákat engednek ki az utcákra.

500 kilométernyi, szó szerint úttalan utakon egy nappal alatt. Idegenvezetőnk rögtönzött tehetségkutató keretében franciául reppel, majd rosszul lesz a sivatag hepehupáin, Leonyid a nyolcvanas évek legmenőbb szintipop slágereit pörgeti. Pihenő egy útszéli fogadóban. A konyha felől saslik illata száll, a kemencében sül az üzbég lapos kenyér. Szamarkand és Buhara között komoly prezstízsharc dúl, melyiknek szebb és ízletesebb a kenyere. Üzbég utunk utolsó állomásáig, Hiváig jószerével nincs város, csak a Kara-Kum homokja, homoktenger közepén pedig az országnak komoly bevételt hozó földgázmezők és az arra épült gáztelepek.

Csillagokkal hallgató

Mifelénk mára csak a „csillagoségbolt-parkokban” látni olyan csillagos eget, amilyet Hiva városának közepén figyeltem egy órán keresztül a szállodává lett medresze udvaráról. Ha másért nem, már ezért megérte átbuszozni a fél Kara- Kumot és a Turáni-alföld csücskét. De más is van Hivában. Csupa türkiz majolikás fala szinte vakít annak az építménynek, amelyet, ha nem Üzbegisztánban lennénk már napok óta, akár valami ősi kohónak, olvasztónak is nézhetnénk. Valójában minaret, a Kelte Minor, azaz rövid minaret, de csupán azért, mert nem sikerült befejezni az eredetileg kilencvenméteresre tervezett épületet. Ez lett volna a muzulmán világ legmagasabb minaretje. Az építtető kán halála miatt maradt harmadba, és áll úgy azóta, a ma szállodaként működő Amin Kán medresze részeként. A szálloda szobái az egykori hudzsrák, a diákok celláiban vannak, takaros, kényelmes, fürdőszobás helyiségek. A Kelte helyett viszont ott magasodik a kisváros ősi falai, medreszéi, mecsetei és terei fölött a befejezett és panaszra okot nem adó magasságú Kuk Minar, azaz magas minaret.

Az 1974-ben kiadott Szovjetunió útikönyv így szól Hiva városáról: „(...) nemcsak a műemlékek maradtak fenn, hanem szűk kis kanyargó sikátorok, a magas agyagfallal körülvett házak, egyszóval a városkép olyan, mint a Hivai Kánság idején volt”. És valóban; az iszlám kulturális gazdagságát hirdető épületek tőszomszédságában, ha nem is az 1920-ban véget ért kánság idejét idézik az utcák, de mégis egy olyan világot, amelyért el kell idáig jönni. Hiva ősi falainak tövéből egyszer csak egy trolibuszvonal indul, megy, megy, megy a külvárosban, szántóföldeken. El nem tudom képzelni, hova mehet, amíg meg nem pillantom a végállomását a közeli Urgencs városának repülőterénél, ahol hosszú buszozásunk véget is ér. Egy AvroJet fedélzetén alig másfél óra alatt repüljünk át sivatagot, Buharát és Szamarkandot Taskentig a Magyarországnál közel ötször nagyobb ország fölött.

Nem akar más lenni

Mondják, Üzbegisztán az egykori szovjet Közép-Ázsia turisztikailag legfejlettebb állama. Annak idején az Inturiszt ruházott be minden idegenforgalmilag jelentős városban szállodákba, és szervezte meg a turizmushoz is a közlekedést. Az üzbég turisztikai vezetés idén komoly erőfeszítéseket tesz, hogy még több turistát vonzzon az országba; Taskent és Szamarkand között egy spanyol vállalat gyorsvasutat épít, a sivatagon keresztül vezető út, ahol már úttalanná válik, burkolatot kap, várhatók új szállodafejlesztések. Mindezekkel együtt Üzbegisztán más, de nem akar más lenni, mint ami. Azt adja, amije van, és a legjobb, ha ezt a rendkívül fontos vonzerejét, idegenforgalmi romlatlanságát megtartja. Aki ide érkezik, aki ide kiutaztat, tegye ezt annak tudatában, hogy egy szűk, elsősorban kulturális érdeklődésű, de az európaitól eltérő viszonyokat, azokhoz képest esetleges kényelmetlenségeket a maradandó utazási élmény érdekében mosolyogva tűrő réteg úti célja a gazdag hagyományú, turisták iránt igen barátságos ország.

Köszönjük Üzbegisztán bécsi nagykövetségének, a Magyar Utazásszervezők és Utazásközvetítők Szövetségének, valamint a taskenti SackVoyage utazási irodának a meghívást.

hirdetés

Címkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

Találkozzunk a Facebookon!

Kiadónk társoldalai