Alig hagyjuk el a budapesti belvárost, az utastérbe szerelt monitorokon vízi járművön ritkán látható sebességértékek jelennek meg: 60-65 kilométer óránként. Tekintélyes, még ha rá is segít kicsit az aznapi viharos erejű északi szél.

„Térdig érő szélből ma nem lesz hiány” — nyugtatott meg később Révbérpusztán Nagy Péter, a tanya értékesítési vezetője. Valóban nem volt. De vissza a fedélzetre! Laár András után szabadon: gyorsan búcsúznak a dél-pesti gyárak és az olajfinomító a sok-sok kémény között. Nem sokkal később már Ercsi alföldhöz képest szédítően magas, szinte függőleges löszpartjait nézzük, majd a vadul „őrlő” kulcsi szélerőművet.

A szeles idő miatti kisebb hullámok miatt a vízből „szárnyaira” kiemelkedő Vöcsök néha pattog kicsit, akár az enyhe turbulenciában száll a repülőgép. Nem mellesleg a Vöcsök kabinja a Malév korai TU-154-esei hangulatát idézi, de tágassága még ezen a kisebb „szárnyason” is vetekszik egy széles törzsű gépével.

Alig másfél óra telik el a Belgrád rakpart óta, amikor a gép belassul, a hajótest a vízre fekszik, Dunaföldvár rendezett partja is mögöttünk marad, kikötünk a Mahart saját solti kikötőjében. Remek árukapcsolással már ott várnak a pusztaprogramokon megszokott lovaskocsik, és bezötyögünk a révbérpusztai lovastanyára. A kellemetlen hűvösben igen jól jön a fogadásunkra a búbos kemencéből tepsiszám frissen kivett kenyérlángos. A rákent fokhagyma és a szeszes ital azonnal vérré válik. Dudál a szél, száll a pusztapúder. Utóbbin a lovastanyák univerzumában többnyire a karámban vágtázó lovak patája alól a nézők képébe szálló port értik — szélcsendes időben. A vágtázó lovakat nagyon kényelmes módon az ebédnek helyt adó csárdából kilépve, a hosszú tornácról nézheti a nagyérdemű.

A műsor a szokásos: hangsebességgel pattog a karikás csapója, Ludwig Koch puszta ötöse vágtat a közönség ámulatára, kicsit idétlenkednek a szamárral, a végén pedig a nyereg nélküli lovak hátára lehet pattanni. A pluszt a hajós megközelítésen kívül egyrészt a kézműves udvar adja. Izzik a magas kalóriatartalmú lengyel lángborsó, vagyis szén. Vörösen izzó vasat húz belőle ki a kovács, és pillanatok alatt pofás kis patkót formál belőle. Az öreg mester nem csak kirakati bábu. A lovascentrum, de a környék lovait is ő patkolja, munkájáról gondosan vezetett napló tanúskodik. A kovácsműhely szomszédságában szőttesek, kerámiák, mézek vásárolhatók. A parasztudvarban töfögő csöpp mangalicákat ugyan nem veheti meg a turista, de cukiságuk láttán olvadozhat. A rackát és baromfikat felvonultató udvar végében mintegy tájházban, a parasztházban élheti meg a betévedő a tisztaszoba ünnepélyességét és ismerkedhet a korabeli háztartási eszközökkel. Akadálymentesen is, ahogy a létesítmény többi része a vizesblokkokkal együtt bejárható kerekesszékkel.