Hogyan vezethetjük rá a fiatalokat a kultúra, művészetek szeretetére? Egyáltalán mi várható el ettől a korosztálytól ezen a téren? Szükség van arra, hogy útmutatást adjunk nekik vagy ez magától kialakul? Többek között ezekre a kérdésekre kerestek választ a Nemzeti Művész Klub tagjai, Keleti Éva, Faragó András, Seress Zoltán és Spáh Dávid néhány nappal ezelőtt egy háttérbeszélgetésen, ahol például arról is szó volt, hogy mi is a valódi selfie, van-e lehetőség a tanyáról művészként kikerülni, valamint, hogy van-e határ a művészet és a kultúra között.

Talán éppen a kortárs művészek azok, akik a leginkább érzékelik, hogy manapság van-e érdeklődés a fiatalok részéről a művészetek iránt. Éppen ezért tartották fontosnak a Nemzeti Művész Klub tagjai, hogy legutóbbi háttérbeszélgetésükön azt vitassák meg a Hotel Nemzetiben, hogy vajon szükség van-e a fiatalok művészetek iránti érdeklődésének felkeltésére, és ha igen, akkor mi a cél és milyen eszközökkel tegyük ezt, akár a későbbi művész generáció „kinevelése” kapcsán, akár a kultúraszerető közösség megteremtése érdekében. A szálloda az MGallery kollekció első tagja hazánkban, üzemeltetői a hotel rendkívül gazdag történelmét, kultúrához való kötődését megtartva az Artistic Spirit of Budapest gondolat jegyében szeretnének Budapest művészeti szellemiségéből ízelítőt adni, ennek egyik eleme pedig a Nemzeti Művész Klub, amellyel a cél, hogy a művészek a valódi művészeti értékekre koncentráljanak, és alkalmuk legyen a közös véleményformálásra. A háttérbeszélgetésen ezúttal több generáció tagjai, Keleti Éva fotóművész, Faragó András színművész, valamint új tagként Seress Zoltán színművész és Spáh Dávid rendező vettek részt, akik az életkor-és szakmabeli különbségek ellenére a legtöbb kérdés kapcsán egy véleményen voltak vagy hamar közös nevezőre jutottak.

A beszélgetés kezdetén a művészek kicsit nosztalgiáztak, visszaemlékeztek saját fiatalkorukra és felidézték hogyan jutottak a művészi pálya közelébe. Faragó András például a véletlen folytán került a békéscsabai Jókai Színház társulatába. Egy tanyán nőtt fel, ahonnan kevés művészeti indíttatást kapott. Majd a gimnáziumban elindult egy amatőr színjátszó csoport és ezt követően hívta el egy osztálytársnője a Jókai Színház stúdiójának felvételijére, amire igent mondott, mert legalább nem kellett a felvételi napján iskolába menni. Andrást felvették a stúdióba, az osztálytársnőt pedig nem. Így indult el a pályán a művész, aki eredetileg régész vagy evangélikus lelkész pályára készült.

A beszélgetés házigazdája, Ránki Júlia rádiós szerkesztő-műsorvezető a bemelegítő kérdés után azt kérte, hogy a művészek beszéljenek arról, mit is nevezünk művészetnek. Keleti Éva fotós legenda így fogalmazott: „Először megnézem, hogy mi az, ami nekem tetszik. Azt gondolom, hogy amikor valaki átlép azon a határon, amelyet a mindennapokon felülemelkedve többnek, szebbnek érzünk, az már művészet.” Faragó András is hasonló véleményen volt, szerinte is az átlag felett kell lennie annak, amit csinálunk ahhoz, hogy művészetnek nevezzük. Például mindenkivel előfordult, hogy verset írt, de azt még nem nevezhetjük művészetnek, ehhez többre van szükség.

 Spáh Dávid vetette fel, hogy valójában lehetséges, hogy nem a művészet iránti érdeklődés, hanem a kultúrával való foglalkozás a probléma manapság a fiatalok körében. Nem látja azt a problémát, hogy a fiatalokat ne fordítanák a körülmények egy újfajta módon a művészetek felé: kiemelte, hogy például vannak újszerű megoldások, amelyekkel már egy komplett film vágható telefonnal, és mennyire nagyszerű alkotások születnek így. Ehhez kapcsolódóan a művészek arra igyekeztek megoldást keresni, hogy mi kell ahhoz, hogy kultúrát szerető fiatalokat vagy akár fiatal művészeket neveljünk.

Seress Zoltán szerint mindenképpen szükség van egy kulturális koncepcióra ahhoz, hogy változást érjünk el, program nélkül nem létezik nevelés, az pedig már az aktuális rendszertől függ, hogy ez a program milyen, a lényeg, hogy megalapozott és pontos legyen a koncepció. Gyerekkorban el kell kezdeni a ránevelést és akkor felnőtt korban is magától érthető, hogy élvezi a művészeti értékeket. Seress azt is felvetette, hogy egy műalkotás kapcsán már fiatal korban el kell hitetni a fiatalokkal azt, hogy a valódi selfiezés maga a művészet, mindegy, hogy ez fotó, színház vagy koncert. Ha ezt elérjük és egy útra segítjük őket, akkor valóban van értelme a programnak. Keleti Éva már arról beszélt, hogy egy fiatal művész hogyan alkothat. Szerinte a vallástörténet és alapművészetek ismerete nélkül nem lehet fejlődni, hiszen ezekre lehet építeni, akár hagyományosról, akár valami modernről van szó.

A közönséggel folytatott diskurzus során az is felmerült, hogy a világ felgyorsult, amelyhez a fiatalok kultúrafogyasztása is hozzáidomult, ezt figyelembe kell venni. És bár a világ sokat változott az elmúlt évtizedekben, a művészek mind egyetértettek abban, hogy a fiataloknak szükség van egy útmutatásra ahhoz, hogy kialakuljon bennük az igény a kultúrafogyasztás iránt, kell egy program, ami nemcsak a családban, de az iskolában is rávezeti őket arra, hogy képesek legyenek a művészetek befogadására. Ebben pedig a művészek úgy segíthetnek, hogy szerethetővé teszik azt, amit csinálnak.