Nincs olyan Kelet-Afrikáról íródott könyv, amelyből hiányoznának a maszájok. Róluk épp úgy írni „kell”, mint az egykor végeláthatatlan szavannáról, a temérdek vadról vagy éppen a legtöbbször eltúlzott, münchauseni kalandokról. Pedig ma már alig van végtelen szavanna, nagyobb számban vadat is csak rezervátumokban láthatunk, s a maszájok ősi kultúrája is lassan az idők homályába vész. Sőt míg Afrika lakossága óriási sebességgel nő, addig a maszájok száma nem igazán változik.

Ma úgy négyszázezren élhetnek Kenya déli, Tanzánia északi és Uganda keleti határvidékén, az úgynevezett maszájföldön. (Összehasonlításul Kenya lakossága a XIX. és XX. század fordulóján kétmillió volt, ma pedig több mint 33 millió!) Több elmélet született arról, a maszájok honnan is származnak, ám még egyiket sem sikerült tudományosan alátámasztani. Elég csak rájuk nézni: kinézetük elüt minden más afrikai néptől, s kultúrájuk, gondolkodásmódjuk is merőben más.

Jöttek, láttak, győztek

Egyes kutatók úgy vélik, hogy a maszájok egy, még az ókorban eltűnt nagy római légió leszármazottai, s ezért van az, hogy fegyverzetük is nagyon hasonlít az egykori római fegyverekre. Ez a lándzsájukra is igaz lehet, de valóban megdöbbentő a hasonlóság „késük”, a simi és a római kard között. Megint mások szerint az ókori Egyiptomból származnak, sőt olyan elmélet is született, hogy voltaképpen Izrael egyik elvándorolt törzséről van szó.

A földhözragadtabb – vagy talán racionálisabban gondolkodó – etnográfusok szerint szó sincs efféle eredetről, voltaképpen a nagy afrikai népvándorlás idején, a XVII. században Szudán felől telepedhettek le a Nagy-hasadékvölgy vidékén, ahol sokáig egy 800 kilométer hosszú és 400 kilométer széles „országot” birtokoltak. Arra azonban ők sem tudnak magyarázatot adni, hogy igazából honnan is indultak. Maszájföld jelentős része a maszájok tulajdonát képezte, de más népek is gazdálkodhattak ott. Másokkal nem igazán konfrontálódtak – kivéve a gyarmatosító fehéreket. A maszájok szinte elképzelhetetlenek fegyverek nélkül.

A már említett simi, lándzsa, a pajzs és a buzogány minden férfi felszerelését képezi, még akkor is, ha a lándzsát leginkább a jellegzetes, fél lábon álló támaszkodásukhoz használták-használják. A maszájok igen bátor harcosok. Mivel egykor „országukban” nagyon sok oroszlán élt, a férfivá avatás egyik leglényegesebb pontja volt, amikor lándzsával e nagymacskát kellett megölni.

Néhány fekete-fehér filmkocka fennmaradt az efféle küzdelemről – több mint hátborzongató látványt nyújtanak. Nem kizárt, hogy a fiatalok valamilyen tudatmódosító szertől szereztek bátorságot, az viszont tény, hogy gyakran nem ők győztek. Ha sikeres volt az efféle oroszlánvadászat, akkor kettős célt szolgált: egyfelől megtörtént a férfivá avatás, másfelől pedig egyel kevesebb oroszlán jelentett veszélyt a marhacsordáikra.

Minden marha birtokosai

A maszájok mindig is hírhedt marhatolvajok voltak. Persze ők ezt másképp gondolták. Hitük szerint Isten a szarvasmarhát egyenesen nekik teremtette, tehát ők nem el, hanem visszaveszik őket. Gazdagságukat ma sem az életkörülményeik határozzák meg, hanem szarvasmarháik száma. A gazdagok is épp olyan kunyhóban laknak, mint a kevésbé módosak – legfeljebb a feleségeik száma több –, ám szarvasmarháik száma egyértelműen jelzi gazdasági helyzetüket.

A szarvasmarha azért is jelentette az életet a számukra, mert fő táplálékuk nem is olyan régen még a vérrel kevert tej volt. Kunyhóik általában kör alakúak, de találkozhatunk négyzet alakúakkal is. Berendezésük rendkívül egyszerű, még ablakuk sincs. Sárból és trágyából tapasztják és fűvel fedik le, így viszonylag jól védenek a hőség ellen. Ám mivel nagyon picik, a mindennapi élet nem a kunyhókban, hanem azok előtt zajlik. A falu közepén kap helyet a tüskés ágakkal határolt karám, a bóma, ahol a szarvasmarhákat őrzik. A tüskés ágak az oroszlánok ellen védenek – ott is, ahol már évtizedekkel ezelőtt lelőtték az utolsó oroszlánt. A maszájoknak külön nyelvük van, de beszélik a szuahélit is.

Büszke harcos mobiltelefonnal

A maszájok élete is megváltozott az utóbbi néhány évtizedben. Igaz, egy részük még ma is az a büszke harcos, aki volt, többségükre azonban már nem ez a jellemző. Megélhetésüket az elmaradhatatlan szarvasmarhák mellett a turisták jelentik. A nemzeti parkok bejáratánál csecsebecséket árulnak, s egész falvak tértek át arra, hogy megmutassák mindennapi életüket az idegeneknek. Belépődíjat is szednek (ez átlagosan 20 dollár), melynek fejében megnézhetjük kunyhóikat, használati tárgyaikat, a tűzgyújtás ősi technikáját és egyúttal magukról is mesélnek.

Még a monoton, felugrásokkal és kirohanásokkal tarkított, híres maszáj táncot is előadják, sőt ehhez a vendégek is csatlakozhatnak. Ezt követően pedig, mintegy varázsütésre, alkalmi piac nyílik, ahol mindenféle apróságot lehet kapni, persze jóval drágábban, mint bármelyik városi ajándékboltban. A maszájok ruházata egykor jellemzően téglavörös volt, ám ma már inkább a kéket és a tarkát szeretik, szandáljuk pedig az utóbbi időben gyakran gépkocsi gumiabroncsból készül.

Azoknak, akik beköltöztek a nagyobb városokba, le kellett mondaniuk hagyományos fegyvereik viseléséről. Ma a városokban már viszonylag gyakran látni „népviseletbe” öltözött, „lefegyverzett”, ám mobiltelefonon beszélő maszájokat. De ők legalább valóban maszájok. Az igazi giccset a szállodák szolgáltatják, ahol alacsony, tömzsi feketék, afféle „műmaszájok” adnak maszáj estet. „Tsikos-Gulash Party” – Afrikai módra.

Fotók: a szerző felvételei.