A Tápió-vidéken a közelmúltban történtek is bizonyítják, hogy az ötletgazdag, az elképzeléseket kivitelezni is képes, a vállalkozókat lelkesíteni tudó és nekik mozgásteret biztosító vezető egyéniségek a legálmosabb vidékeket is érdekessé tudják tenni.

Bodrogi Györgyné Nagykáta polgármestere éppilyen személyiség, amiről meggyőződhettek mindazok az idegenforgalmi újságírók, akik kora ősszel látogattak erre a vidékre.

Nem valószínű, hogy a fővárosiak, sőt a külföldiek pont idejárnának kirándulni, pedig a Tápió-vidéke alig egyórányi autóútra fekszik Budapesttől, és egyik legnagyobb vonzereje lehet, hogy nyugodt pihenésre alkalmas, miközben a modern technika nyújtotta kényelmet sem kell nélkülözni.

Ez utóbbi fejlesztésben eléggé sajátos, mondhatni önfejű utat választott a polgármester asszony, aki munkatársaival el tudta fogadtatni, hogy olyan ütemezésben építsék ki az infrastruktúrát, hogy ne kelljen a lakosoknak minduntalan útfelbontásokon vagy útépítéseken keresztül bukdácsolniuk.

Nem elírás: 1990-ben még kisasszonyos telefonközpont működött Nagykátán. A város összefogott egytucatnyi más önkormányzattal és mintegy negyven településsel, hogy közösen oldják meg a hírközlés és a gázellátás hiányosságait.

Nemet mondtak az ország vezető cégének, mert nem igazán tetszettek a feltételei, és azt a Tápiótelt bízták meg a munkával, amely, miután elnyert egy koncessziós pályázatot, amerikai partnert választott a megbízás teljesítéséhez.

Ma a város 4500 házához 6000 fővonalat tudnak biztosítani a legkorszerűbb ISDN-vonallal, amely egyben a kábeltelevíziót is a lakásokba viszi, sőt a rendőrséghez bekötött riasztót is.

A gázellátást a Fővárosi Gázművekkel oldották meg.

Az infrastruktúra kiépítésére közösen alakított részvénytársaságokba bevitt pénzüket idővel kivették, és a megnövekedett összegből építették meg a strandot, ami a második a térségben a tápiószentmártoni mellett.

A szennyvízcsatorna megépítése után kerül sor az utak rendbehozatalára, amivel lezárulna egy fejezet a város életében – ám még rengeteg egyéb terv vár megvalósításra.

Az 57 fokos sós, jódos vízlelőhelyre épült strand feszített tükrű nagymedencéje és a több kisebb medence körüli 40 hektáros terület hasznosítására készült bővítési tervvel a Turisztikai Célelőirányzatból is szeretnének hozzájárulást kapni.

A városról készült, régi képeslapokból összeállított igényes kiadványból is látszik, hogy ez a vidék fontos szerepet játszott a múltban is. Aki ezt nem hiszi, annak a legkézzelfoghatóbb bizonyíték lehet az a szkíta aranyszarvas, amit a környéken találtak meg 1923-ban.

Az erdők, ligetek, nádas-mocsaras árterek alkotta változatos tájon különféle életmódot folytató népcsoportok telepedtek meg. Már az őskorban is éltek errefelé emberek. Gazdag kőkori, bronzkori szarmata, kelta, szkíta, avar kori sírleletek igazolják, hogy szövés, famegmunkálás, vadászat és halászat, földművelés és állattartás képezték az itteni élet alapjait. Ezek a tevékenységek még ma is élnek. A vendégségbe érkezőket helyi ételkülönlegességekkel, a könnyű homoki borokkal és az embert próbáló gyümölcspálinkákkal kínálják meg.

Az augusztus 20-án tartott falunapokon mindezeket egyszerre lehet megkóstolni. Minden évben a Tápió hídja melletti réten megrendezett, korabeli egyenruhákban élethűen lejátszott 1849. évi csatát is végigizgulhatják az érdeklődők. Ekkor, április 4-én verte meg Görgey, Klapka és Damjanich serege Jellasicsot.

Tápiószelén a Kincsem-park – ahol jó szálláslehetőség is van – idézi a leghíresebb magyar versenyló dicsőségét. A Blaskovich Ernő tulajdonában lévő csodakanca 54 versenyen indult és mindet megnyerte.

A Blaskovich-család kastélymúzeumának légköre olyan hangulatot idéz, amiben igazán ritkán lehet része az embernek. A negyedszázada elhunyt idős testvérpár nem hagyta el Magyarországot, gondosan őrizték családi emlékeiket, és a múlt rendszer sem háborgatta őket, hiszen még életükben létesítették a múzeumot – amely egyben lakóhelyük is volt. A látogató szinte meg sem lepődne, ha valamelyik sarokból egyszer csak előtűnne az egyik öregúr.

A jogi és mezőgazdasági képzettségű Blaskovichok kiskastélya nem a hivalkodó, hanem a gyakorlatias, ám rangjával tisztában lévő és annak megfelelően öltözködő, viselkedő, művelt arisztokrata család tükörképe. A vitrinekben látható tárgyak, eszközök mind egyben használati tárgyak, amelyek igényes kivitelezése műtárggyá avatja azokat.

Dísztárgyaik is különlegesek: a bejárattal szemközt elhelyezett festmény alakja például mindig a szemlélővel szemben van, akárhonnan is nézzük – szinte térhatású. A világjárások során beszerzett emléktárgyak is emberléptékűek, a pipagyűjtemény pedig, amiből gyakorta más múzeumok is kölcsönkérnek, a változatosságával kápráztatja el a látogatókat.

A vadásztrófeák közül annak a három medvének a bőre nyűgözi le az érdeklődőket, amelyek története a helyi lapokban is megjelent: az anyamedvét és nála alig kisebb bocsát egy lövéssel terítette le – persze véletlenül – a vadász, aki ugyanott egy másik lövéssel egy harmadik mackót is a másvilágra küldött.

A természetet inkább élőben szeretők a Tápió-vidéken nem csalódnak sem a növény-, sem az állatvilágban. Nemzetközi szervezetek is fontos madárélőhelyként tartják nyilván, a növényritkaságokat kedvelők pedig az ősláposban és a homokbuckásban barangolhatnak.

Az idegenforgalomban befektetési lehetőségeket is kínálnak a helyiek, elsősorban a gyógyturizmusban. A külföldiek parasztház-felvásárlási próbálkozásait sikerült elhárítani, így a táj megőrizheti magyar arculatát. Az üresen maradt, kihalt, jellegzetes stílusú épületeket az önkormányzatok hozzák rendbe és teszik ismét lakhatóvá, a helyi családalapító fiatalság pedig megbecsüli azokat.