E lé­pé­sé­nek töb­bek kö­zött na­gyon örül a tu­risz­ti­kai szak­ma is. Az ex­el­nök ál­lan­dó, sok­éves je­len­lé­te ugyan­is töb­bek közt azt je­len­ti, foly­ta­tó­dik New York hí­res-hír­hedt fe­ke­te get­tó­já­nak már ko­ráb­ban meg­kez­dő­dött re­ne­szán­sza. A gaz­da­sá­gi-tár­sa­dal­mi sze­iz­mog­ráf mu­ta­tó­ja fél­re­ért­he­tet­le­nül meg­moz­dult. Emel­ked­nek az in­gat­lan­árak, bőr­szín­re va­ló te­kin­tet nél­kül be­köl­töz­nek a yup­piek, a hip­pinemzedék im­már sö­tét öl­tö­nyös, dip­lo­ma­ta­tás­kás si­ke­res utó­dai, és ami so­ká­ig szin­te nem lé­te­zett: visz­­sza­tér­tek a tu­ris­ták­kal zsú­folt bu­szok is.

Ami­kor e so­rok író­ja a hat­va­nas évek de­re­kán anya­got gyűj­tött New York-i köny­vé­hez, a bol­do­gult em­lé­kű Ipper Pál volt ak­kor a Ma­gyar Rá­dió New York-i tu­dó­sí­tó­ja, kis zöld Volks­wa­gen­jé­vel jár­ta Har­le­met, és csak ott mert meg­áll­ni, ahol a szo­ká­sos rend­őr­trió posz­tolt: két fe­hér és egy fe­ke­te zsa­ru. Ba­rá­ta­im ak­kor gon­do­san meg­je­löl­ték a met­ró­tér­ké­pen a 125. ut­cát, ne­hogy vé­let­le­nül ott jöj­jek fel. Aki ak­kor tu­ris­tás­kod­ni akart a get­tó­po­kol­ban, di­lif­lep­ni­re jo­go­sult­nak mi­nő­sí­tet­ték. Köz­is­mert, hogy a har­min­cas évek­ben Har­lem­ben hem­zseg­tek a tu­ris­ták: New Orlean­son kí­vül ez volt a jazz vi­lág­köz­pont­ja. A Cot­ton Club­ban, az Apol­lo szín­ház­ban Duke Elling­ton és El­la Fitzger­ald va­rá­zsol­ta el a kö­zön­sé­get, a bá­rok­ban szín­vak­ság ural­ko­dott, fe­hé­rek és fe­ke­ték ka­va­rog­tak egy­mást min­den ér­te­lem­ben át­ka­rol­va a leg­jobb ze­né­re. Az­tán jött a vi­lág­vál­ság és szá­mos más té­nye­ző, a nagy me­ne­kü­lés Har­lem­ből, a get­tó­sodás, a szin­te min­den nyá­ron el­kö­vet­ke­ző za­var­gás. Még ma is itt él New York­ban a leg­több cson­ka csa­lád, ut­ca­gye­rek, nar­kós, az évi 23 ezer dol­lár ma is az át­lag­jö­ve­de­lem fe­le. De 1990-től va­la­mi meg­kez­dő­dött. Rudolph Giu­liani pol­gár­mes­ter Har­lem­ben is köz­biz­ton­sá­gi cso­dát pro­du­kált. Aho­gyan csök­kent a bű­nö­zés, jön­ni kez­dett a tő­ke, és nyílt ti­tok, hogy a Nagy Al­má­ba, New York egyik leg­jobb és leg­ér­de­ke­sebb ré­szé­be pum­pált pénz nem kis há­nya­dát ép­pen a tu­risz­ti­kai cé­gek ad­ták. Mint egy friss fel­mé­rés­ből ki­tű­nik, a szak­ma be­szállt a har­le­mi ingat­lanbizniszbe, re­no­vált, fel­újí­tott, kö­zép­osz­tály­be­li la­kó­te­le­pe­ket épí­tett: se­gí­tett fész­ket rak­ni a tur­ista­boom fel­tá­ma­dá­sá­hoz.

A tu­risz­ti­kai nagy­fő­nö­kök szo­ro­san együtt­mű­köd­tek min­den ér­de­kelt­tel Charles Ran­geltől, Har­lem kong­resszu­si kép­vi­se­lő­jé­től Magic John­sonig. A kosaraskirá­ly szá­mos pénz­cso­port­tal össze­fog­va épí­tet­te meg a har­le­mi Megaplex­et, egy kilenc(!) nagy­ter­mes mo­zi- és szín­ház­pa­lo­tát. Ha ő és a mö­göt­te ál­ló pénz nem hisz ab­ban, hogy ha­ma­ro­san tu­ris­ták né­pe­sí­tik be a monst­ru­mot, alig­ha ru­ház be a mi­na­pi po­kol­ba.

Gom­ba mód­ra búj­nak ki a föld­ből az új, de ré­gi íze­ket ígé­rő ét­ter­mek, meg­újult a Cot­ton Club, az Apol­lo, a Lenox Lounge – és árad­ni kez­de­nek a nagy cé­gek bu­szai. Egy­elő­re a nagy cé­ge­ké. De a jö­vő biz­tos­nak lát­szik. Neal Shoe­mak­er, a Har­lem Her­itage Tours (har­le­mi örök­ség­tú­rák) ala­pí­tó igaz­ga­tó­ja azt mond­ja, most még Har­lem lá­to­ga­tó­i­nak mind­ös­­sze húsz szá­za­lé­ka kül­föl­di tu­ris­ta, míg a Broad­way kö­zön­sé­gé­nél az arány negy­ven per­cent.

De va­sár­na­pon­ként a hí­res har­le­mi né­ger is­ten­tisz­te­le­tek kar­za­tán már a kö­zön­ség fe­le eu­ró­pai és ja­pán. Sheila Bridges, aki Clin­ton stáb­já­nak egyik kulcs­alak­ja, azt mond­ja: „Har­lem­ben ma a leg­gyor­sab­ban nö­vek­vő vonz­erő a gospel­tur­iz­mus. Kü­lö­nö­sen a ja­pá­nok ér­kez­nek tí­z­ez­ré­vel, hogy el­me­rül­je­nek a szá­muk­ra oly eg­zo­ti­kus szer­tar­tás­ban, a fe­ke­te áhí­tat mu­zsi­ká­já­ban.” Har­lem a bi­zony­ság, hogy a hét­köz­nap­ok­ban is le­het fel­tá­ma­dás. A vá­ros­rész, ami nem­rég a nyo­mor szim­bó­lu­ma volt, hol­nap Ame­ri­ka egyik tu­ris­ta­pa­ra­di­cso­ma lesz.