Tudtuk, elég rendkívüli lesz ez a sajtóút, ugyanis nem csendes pihegéssel, mélázással kezdődik, hanem azonnal indulunk Griffen vára alá, egy, a város főterén álló cseppkőbarlang mélyére. Annyit azonban útközben megtudunk, az évi 20 ezer turistát fogadó városka másik legfőbb célpontja a hegytetőn lévő várrom, amelyet 1999-ben vett meg a község, és 6 millió ATS-ért azonnal felújításokat végeztetett: panorámás büfét alakított ki a teraszon, utat építtetett felfelé, a magasba.

Barlang a város közepén

– Ilyet még nem láttunk korábban. Videón mutatják be a mélyben, hogy itt lakott annak idején a karintiai ősember, néhány ősmedve, ősszarvas és ősmammut társaságában húzta meg magát. Ha ma lakna itt, csupán 13 denevérrel kellene megosztania otthonát.

Este a karintiai régió prvezetője, Martina Skrube és a Dél-karintiai régió igazgatója, Egon Habernik mondják el, olyan tiszta az a tó, amelynek partján lakunk – a Klopeinersee –, hogy 1991-ben Angliában környezetvédelmi díjat kapott. Környéke pedig az a Dél-Karintia, amely tulajdonképpen kétnyelvű – osztrák és szlovén – vidék, 44 ezer lakossal, 1,2 millió vendégéjszakával. A vendégek nagy része a Klopeinersee környékére érkezik. A turisták 80 százaléka német, azonkívül hollandok, svájciak, lengyelek, olaszok is szívesen felkeresik, a magyarok száma évről-évre nő.

Később a Hotel Lindenhof tulajdonosával, Siegwald Sarniggal beszélgetünk. Ő meséli, mennyivel jobb a magyar vendég, mint például a holland, aki sokszor maga sem tudja, mit akar, viszont gyakran elégedetlen. Többek közt ezért Sarnig úr most megkülönböztetett figyelemmel fordul felénk, különböző speciális engedményekkel várja honfitársainkat. Például megadja a gyerekkedvezményt – időseknek is. Aki tehát a nyugdíjas nagyszülőt viszi, ezt kedvező áron teheti. Tó menti hotelében és hegyi síkunyhójában bevezette a magyar égi tévés csatornát, szintén kedvcsinálóként.

Reggel az 1100 lakosú Eberndorfba érkezünk, ahol a városka fő nevezetessége az apátság,ahol szintén találtak kőkorszaki emlékeket, medvecsontokat amiket most nem tekintünk meg. Az egykori Benedek-rendi apátok templomát egy helyi gazdag gyermektelen házaspár alapította 1106-ban (gyerekük állítólag ettől sem lett), többször leégett, kétszer a mi Mátyásunk keze is alaposan benne volt a dologban.

Majd Bad Eisenkappel gyógyüdülőhelyen azon döbbenünk rá, mennyivel

talpraesettebbek a sógorok nálunk,

ha üzletről van szó. Mert mi a fürdő adottsága? 130 m mélyről feltörő, széndioxiddal dúsított víz és gázok – ennyi. Erre gyógyító kamrákat, ivókúrákat, terápiás komplexumot hozzá tartozó hotellel építettek, ahol az év minden időszakában teljes kihasználtsággal működnek. (3 hónap a várakozási idő) Legkülönlegesebb a jégkamrájuk, amely három helyiségből áll, a mínusz 10 felől lehet fagyosan haladni a mínusz 110 felé. Ha az ember nem fagy jégcsappá, kiváló stressz- és depresszió oldóak a mínuszok.

Fantasztikus kilátásban gyönyörködünk a Dél-karintiai régió legmagasabb pontján, a Hochobiren. A helyi specialitásokhoz – húsleves palacsintatésztás betéttel, karintiai nudli és reidling, a helyi kalács – eredeti muzsikát is szolgáltat két helybéli vidám fickó. Egyikük mosófán húzogat egy botot, és hozzá mindent megcsördít, ami a keze ügyébe kerül, a másikuk harmónikás.

Öreg hegyi medvék

csatlakoznak hozzánk ebédre, a helyi elöljáróságok azt mondják, most könnyű hegyi séta következik. Ketten úgy döntünk, inkább gyalog, lefelé indulunk el. Ezúttal ez jó döntés, a többiek ugyanis később azt mesélik, a felhők közt jártak, és csak egyre meneteltek még feljebb rendületlenül. Minket lefelé menet azért kicsit aggaszt, hogy a közeli Szlovéniából gyakran keverednek errefelé medvék. Állítólag ha halottnak tetetjük magunkat, nem mozdulunk, és nem nézünk a szemükbe, nem eshet bántódásunk.

A wildensteini vízesést, Európa legnagyobb szabadesésű zuhatagát tekintjük meg. 54 m mélyre zubog lefelé a kristálytiszta víz, a bátrabbak mögé is mehetnek. Évi 20 ezer látogatót vonz a különleges látvány, medvével szerencsére ezúttal sem találkozunk.

Másnap az amúgy a dél-karintiai részen 61 km hosszú Dráva kerékpárút (különben 230 km hosszan vezet az út a Dráva mentén) egy részét teszszük meg: Völkermarktból elindulva körbebiciklizzük kedvenc tavunkat, a Klopeinerseet, és nyugodtan állíthatom, a 15 km-nyi utat az is könnyen megteheti, aki éppen csak tud kerekezni. Az út könnyű, a látvány fenséges, legföljebb azon boszszankodik az ember, nálunk odahaza miért nem lehet ilyen békében, nyugalomban, tiszta és rendezett környezetben élni? Közben feltűnik, a legtöbb kanyarban, útelágazásnál apró koszorúk díszítik az útjelző táblákat, de helyi vezetőnk megnyugtat, ezek nem arra emlékeztetnek, hogy itt vagy ott valaki nem tudta bevenni a kanyart, hanem azt jelzik, ahol nyitva van egy magángazdaság. Ausztriában ugyanis megszokott, ha egy magánháznál van eladó áru – bor, mézpálinka, snapsz, olaj, meleg kenyér vagy frissen fejt tej – ott lehet vásárolni is.

Végül ismét a mélybe ereszkedünk le, ami ezúttal egy hegy tetején van: az obiri cseppkőbarlangba megyünk. 1870-ben ólombányászok fedezték fel, hogy a föld mélye rejt valami egész mást (is): csodálatos cseppkőbirodalomba cseppentek.

Ma 50 ezer látogatót vonz a májustól októberig nyitva tartó, két óra alatt, vezetőkkel másfél kilométer hosszan bejárható különleges látványosság – medvecsontokat természetesen közben szintén megszemlélhetünk –, 17 euró az ára a kizárólag célbusszal megközelíthető mesebeli látványnak. A „mindent a szemnek”-elv itt különösen érvényes: hiszen egyetlen cseppkőnek ahhoz, hogy 2,4cm3-t nőjön, mintegy ezer év kell!

Remélhetőleg mi azért hamarabb visszatérünk a hegyek, tavak, különleges látványosságok birodalmába. Hiszen közel van hozzánk – mindössze 5-6 órányi autóútra –, és úgy hívják: Dél- Karintia.