REJTŐ NYOMÁBAN
Korábban jártam már Burmában, akkor hetekbe tellett a turistavízum beszerzése. Segíteni mentem volna az Iravádi deltájába (igen, ez valóban a híres Rejtő-regény, Az elveszett cirkáló folyója), a Nargis-ciklon áldozatainak, de turistának kellett álcáznunk magunkat, mert a Baptista Szeretetszolgálat orvosokból álló mentőcsapatát nem engedték be az országba. Akkor vidékre csak különengedéllyel lehetett utazni, a fővárosi szállodában méregdrága volt a net, és a szolgáltató hárompercenként képernyőmentést végzett, hogy lássák, mit nézegetnek az internetezők… Akkoriban – hat éve – külföldiként szigorúan tilos volt az új fővárosba, a dzsungel közepére felhúzott Nepjidába ellátogatni. Tábornokok vezették az országot, a világ egyik legkülönösebb diktatúráját üzemeltetve évtizedek óta.
TÚLTELÍTETT RANGUNI REPÜLŐTÉR
Azóta a tábornokok az egyenruhát öltönyre cserélték, elengedték a politikai foglyok egy részét, és már van ellenzék is a parlamentben. A hatalmat ugyan még nem engedték ki a kezükből, de már szívesen látják a külföldieket: az évi 2,7 millió utasra tervezett yangoni (imertebb nevén Rangun) nemzetközi repülőtér kapacitásán felül üzemel, évi hárommilliónál is több utast fogadva. A tervek nagyratörőek: egy hónapja megbíztak egy szingapúri céget, hogy 1,4 milliárd dollárból építsen új, évi 12 millió utast kiszolgáló légikikötőt!
TÜCSÖKLAKOMA
Már akadnak egész jó szállodák is a hatmilliós városban, Yangonban, igaz, a szobaárak időközben megháromszorozódtak. Így is túlzsúfoltak a szálláshelyek: este nyolckor érkeztem a jó előre lefoglalt szállodába, de várnom kellett majd egy órát, hogy a késői kijelentkezők után kitakarítsanak.
Yangon különben vibráló nagyváros, érdekes látni- és ennivalókkal. Megkóstolhatjuk az olajban sült kövér tücsköket a város 19. utcájában, ahol inkább a nyárson sült finomságokat (polip, tintahal, rák, csirkedarabok, sertéshús és egyebek) javasolnám: három fő sok-sok pohár sörrel is megússza a királyi lakomát három-négyezer forintból. Ha több pénzt szánunk ebédre-vacsorára, akkor érdemes elegáns étterembe menni, ahol a burmaiak ünnepi fogását, a sült méhet is megkóstolhatjuk. A lárvák sokkal finomabbak a kifejlett példányoknál, de azért bajban lennék, ha állandóan ezt kellene ennem – igaz, nehéz lenne kifizetni, mert egyetlen adag kerül annyiba, mint az előző helyen a három fő teljes vacsorája.
A TÍZES SZÁM ROSSZAT JELENT – TILTSUK BE!
Néhány szó még arról, hogy az országban milyen kreatív megoldásokra képes a katonai junta: 1987-ben a jósok tanácsára betiltották a tízes számot mint minden baj okozóját, és a pénztárosok örömére bevezették a 90-es, valamint annak váltópénzéül a 45-ös bankjegyeket (aztán, ahogy a nemzetközi helyzet fokozódott, lettek 15-ös, valamint 35-ös címletű bankók is). Rossz nyelvek szerint a pénzcsere arra is jó volt, hogy elszedjék a lakosság esetleges megtakarítását, de tény, hogy megtörtént. Szerencsére nem túl hosszú ideig, így most a turisták fél dollárért vehetik meg az immár csak történelmi emléknek jó papírpénzeket a piacon.
A SOK 1-ES SZERENCSÉT HOZ
A tábornokok paranoiájára jellemző, hogy a dzsungel közepén építettek új fővárost maguknak. A Yangontól 320 kilométerre északra zajló, óriási építkezésről sokáig még az ország lakói sem tudtak, de aztán a tábornokok – szintén a jósok javaslatára – 2005. 11. 11-én, 11 óra 11 perckor 11 111 katonai járműre pakolták a minisztériumokat, és elindult a költözés az új fővárosba. Nem gondolkodtak kicsiben: a magyarul királyok városát jelentő Nepjida területe 7054 négyzetkilométer, vagyis nagyjából tizenháromszor akkora, mint Budapest.
ÉSZAK-KOREÁBAN LENNÉNK?
Széles autópályán haladunk a nem is olyan rég még tiltott város fele, de észak-koreás érzésünk van, mert alig van forgalom: a teherautókat nem engedik fel a pályára, ne rombolják az utat, és a személyautóknak sem került kevésbe, mert az irányonkénti közel öt dollárt itt kevesen engedhetik meg maguknak. A beton minősége a mi régi M7-esünkre emlékeztet, és gyakran előfordul, hogy egy bivalyt hajtanak át rajta, vagy szembejön az autópályán egy biciklis. Észak-koreás utánérzésemet fokozza, hogy nem működik a telefonom sem. Baptista kollégáim sem tudnak telefonálni, pedig szolgáltatójuk ugyanahhoz a norvég anyavállalathoz tartozik, amely (egyelőre egyetlenként) itt építhetett hálózatot.
PIROS ÚTTÖRŐNYAKKENDŐS RENDŐRÖK
Közel ötórás út után érkezünk meg a fővárosba, amely egyáltalán nem néz ki városnak: kilométeres pusztaságok után van néhol egy-egy épületegyüttes, és ennyi. A legkeskenyebb út is két sáv irányonként, de az elnöki palota előtt a felvonulásokra szánt sugárút a világ legszélesebb utcája a maga kétszer tíz sávjával. Dugókra egyelőre nem kell számítani, ha mégis lenne, azonnal rendet teremtene a rengeteg, piros úttörőnyakkendőt viselő rendőr.
LUXUS A DZSUNGEL KÖZEPÉN
A vadonatúj, egyelőre hivatalosan meg sem nyitott Kempinskiben van a szállásunk, és az ötcsillagos szálloda láttán elakad a lélegzetünk. Tökéletes időzítéssel épp napnyugtakor érkezünk, már a sokhektáros telep kapujában egy pagoda vár – festeni sem lehetne szebbet. A lobbi kapuján lévő monumentális ázsiai faragványok a luxus érzését sugározzák. A falakon belül is rengeteg fa jelzi, hogy nem tucatszállodába érkeztünk.
HÁROM A VENDÉG
Este, a vacsoránál kiderül, hogy mi vagyunk az egyetlen vendégek a házban. Életem egyik legjobb, de kétségkívül legkülönösebb szállodai élménye az itt eltöltött két nap, hiszen minden mozdulatunkat pincérek hada figyeli, és úgy használhatjuk a hatalmas kinti medencét, hogy senki sem zavarja meg a tökéletes nyugalmunkat.
A készséges recepciós örömmel mutatja meg Burma legnagyobb elnöki lakosztályát: 1500 négyzetméteren, külön épületben található. Nem véletlen, hogy az Asean Summitra érkező amerikai elnöknek is ezt választották.
Ő VAJON KI LEHET? NEM SZÁMÍT, CSAK OBAMA
Amikor november közepén Obama két napot itt töltött, éjszakára elküldték a különben bent lakó személyzetet is. A hálószobában még ott van egy polcon az Obama család portréja (kedvességnek szánták, hogy otthon érezze magát), és tényleg jól érezhette magát, mert egyik nap a lobbiban fél órát vásárolgatott az alkalomra odacsődített helyi kézművesektől. Nevetve mesélik, hogy az egyik árus nem ismerte fel, és nem értette, miért akar vele közös fotót az idegen – a szálloda igazgatójának kellett kétségbeesetten integetnie, hogy egyezzen már bele a közös szelfizésbe. Itt a soha vissza nem térő lehetőség különben – teszi hozzá a menedzser –, a golyóálló üveggel, saját úszómedencével felszerelt elnöki lakosztályt december végéig potom kétezer dollárért lehet befoglalni egy éjszakára, és akár hét ember is kényelmesen ellehet benne – a legszerencsésebb pedig egyenesen Obama ágyában aludhat.
SZÁGULDÓ NET, LEFAGYASZTOTT TÉVÉCSATORNÁK
A vadonatúj, 141 szobás Kempinski-házról csak felsőfokban lehet beszélni: itt még a net is gyors, ami egyébként sehol máshol nem jellemző Burmában. Közben eszembe jut egy negatív élmény is: a 19 tévécsatornából öt le van fagyva, vagy egyáltalán nem működik. A fülembe suttogják, hogy erről nem ők tehetnek: az országban tilos műholdvevőt használni, minden csatorna optikai szálon, Kínából érkezik. Van egy „kapuőr” valahol, aki árgus szemekkel nézi a monitorokat, és amikor például a CNN-en Burmáról van szó, egyszerűen lekapcsolja az adást… Amikor véget ér a kérdéses hír, újra visszakapcsolja. Szerintem most meg az történt, hogy minden bizonnyal elaludt, és ráborult a gombokra, ezért állt le egyszerre öt tévécsatorna adása.