Alakosságszám persze a legkevés­bé érdekelte Bachot, Schillert vagy Walter Gropiust, uram bocsá Adolf Hitlert. Az említett urakkal messze nem teljes azok névsora, akik itteni tevékenységükkel a szövetségi államot és Németországot a vi­lág térképére helyezték; a teljesség igénye nélkül akadt még egy Carl Zeiss nevű optikai műszerész, a nagy író, Johann Wolfgang von Goethe vagy éppenséggel egy Luther Már­ton nevű szerzetes. És hogy a mi májunk is hízzon: Szent Erzsébetünk rövidre sikerült életének java részét itt töltötte, Liszt Ferenc pedig tizenhárom évig élt kedvenc városában, Weimarban és több mint tíz évig volt a helyi Staatskapelle vezető karnagya. Egykori nyári rezidenciája ma múzeum.

LUTHER 500

Az említettek közül Luther vitathatatlan sze­repet játszott a keresztény világ feje tetejére állításában. A reformáció utóhatása a turiz­musmarketinget sem hagyta érintetlenül:a Német Turisztikai Hivatal, a DZT a lutheri tanok wittenbergi kifüggesztésének 500. év­fordulója alkalmából a 2017-es évet a nagy reformátornak szenteli. Mielőtt Luther kifüg­gesztette volna 95 pontját, bekvártélyozta magát némi bibliafordításra az Eisenach melletti Wartburg várába. A helyiek szerint a valaha Szent Erzsébetnek is otthont adó vár szolgált a neuschwansteini dizájn alapjául.

Ennél jóval puritánabb Luther várbéli cellája; már-már bauhausosan letisztult. Hogy Walter Gropius merített-e ötletet a reformátor kuc­kójából vagy sem, nem tudni. Mindenesetre az építészetet és formatervezést majd száz éve gyökeresen átalakító irányzat a türin­giai Weimarban kezdődött 1919-ben. Liszt és Wagner városának ma is működő impo­záns szállodája, az Elephant lakosztályában páváskodott Adolf Hitler, tort ülve a bukott köztársaság fölött.

MARX ÉS GAGARIN

Weimartól alig egy-két kőhajításra fekszik Erfurt, Türingia nagyjából Debrecen mére­tű fővárosa, fővárosi zsongás nélkül. Annál inkább az a „meseházas” fajta, ahol a szűk utcákon épphogy elférő villamosok csilingel­nek, vagyis inkább siklanak a pályájukon. De ne ragadtassuk el magunkat: Erfurt is volt NDK-város annak minden következményé­vel – például mára már alaposan és kreatí­van ráncfelvarrott panelházakkal – együtt. Valahol tiszteletre méltó, hogy a Marx teret nem nevezték át, és Jurij Gagarin sem nézi bánatosan a világűr végtelenjéből, hogy a róla elnevezett körút mondjuk valamelyik, a harmincas években leszerepelt politikus nevét viseli.

Az említett közterületek azonban nem abban a történelmi városmagban találhatók, ahol már a frankok is átgázoltak a Gera folyón. Ott, ahol kicsivel később a Krämerbrücke, a Kereskedők Hídja épült. Ha valaki váratlanul a híd közepére pottyan, el nem hiszi, hogy ez egy híd, mivel jobban teleépült házakkal, mint a firenzei Ponte Vecchio.

VADMACSKÁK NYOMÁBAN

Türingia nem csak dióhéj, nevezik Németor­szág zöld szívének is. Zöldsége egyik záloga a sok csapadék, amely évi átlagban 150 napon hullik. Állítólag ez Németország legnedve­sebb része. Nem zöld pokol, de meglehetősen nagy kiterjedésű erdők töltik ki a települések közti teret. Ezek egyike az 1997-ben nemzeti parkká avanzsált hainichi erdő 15 ezer hek­tárja. Érintetlenül burjánzó állapotát az NDK hadseregének köszönheti. Katona bácsiék gyakorlóterületként zárták körbe az erdőt, és évtizedeken át játszottak itt pisztolyosat. A favágók sem mehettek be, és azóta sem nyúlnak hozzá az erdő fáihoz, bokraihoz. Így lehetséges az, hogy a sűrű, dzsungelszerű aljnövényzetből kimeredő egyik fatörzsből például álmos mosómedve sandít ránk, mi­közben ég és lombkorona között lépdelünk. Hol? 2005-ben egy Hainich erdeje fölött mint­egy 600 méter hosszan futó lombkoronasé­tánnyal kápráztatták el a természetjárókat. A talaj fölött átlagosan harminc méterrel fekvő acél-fa-kenderkötél sétányra olyannyira egy­szerű felmenni, hogy kerekes székesek is vé­gig tudnak rajta gurulni és informatív tablókról tájékozódva türelmesen megfigyelni a húsz fafajt felvonultató erdőt vagy a fák között élő megannyi lényt, köztük a vadmacskát. Ehhez azonban nem árt akár néhány évre való hideg élelmet bekészíteni, mivel a helyi erdészek szerint még ők is legfeljebb háromévenként három másodperce látnak egyet-egyet ebből a rendkívül rejtőzködő jószágból. Nem a sé­tányról: Hainichban mintegy 130 kilométernyi turistaösvény tekereg vándorok lába és brin­gások abroncsai alatt.

SÖR, BOR, KLOSS

Számottevő csapadék ide vagy oda, azért van annyi napos óra, hogy még bort is megéri itt termelni. Sőt, még fogyasztani is a helyi fe­héret Európa bortermő részének legészakibb szegletéből. 112 hektáron fejlődik Türingiában a Müller-Thurgau, a tramini vagy a rizling. Nem nagy terület, de néhány százezernyi palackot kiad, amelyet zömében a környéken, példá­ul a csoportokat is fogadó borászatokban iszogatnak meg. A magasabb szélességi kör savasabb bora remek társ a türingiai krumpligombóchoz (Thüringer Kloss). Hogy ez milyen is, azt „nehéz elmagyarázni, látni kell” – tartják a helyiek. Nos, a szopott gom­bóchoz hasonlító szerzet igen finom. Készí­tésének titkait szívesen megosztják például a heichelheimi Kloss-üzemben. Nem akarjuk lelőni a poént, így csak röviden: a főtt krumpli masszájához hozzákeverik a reszelt krumplit, és forrásban lévő vízbe dobják. Fogyasztható önállóan mindenféle szószokkal vagy köret­ként egy kitűnő türingiai kolbászhoz, amely grillezve a legfinomabb. A grillezős szezon Türingiában január 1-jétől december 31-ig tart – büszkélkednek a helyiek. És valóban: a késő őszi weimari hagymafesztiválon ugyanúgy serceg a piruló kolbász a rácson, mint áprilisi­ban. A kolbászt sokszor szívesebben öblítjük le sörrel, mint borral. Az 1434-es türingiai tisztasági törvényt a világ első élelmiszer-ipari törvényeként tartják számon. Lényege, hogy a sör csak vízből, árpamalátából és komlóból állhat.