Az 1890-es években óriási tengeri vetélkedés vette kezdetét az Atlanti-óceánon. A 19. században egyértelműen a britek uralták a „nagy vizet”, azonban a század utolsó évtizedében az addig nem túl jelentős tengeri hatalomnak számító Német Császárság (II. Vilmos császár „hajóbarát” politikájának köszönhetően) kezdte megvetni a lábát az Atlanti-óceánon. A németek – új, a britekénél nagyobb, modernebb és gyorsabb óceánjáróikkal – komolyan fenyegetni kezdték a brit elsőséget, amely nagyon nem tetszett a két legnagyobb szigetországi hajótársaságnak, a Cunardnak, illetve (az Olympicot és a Titanicot később tulajdonló) White Star Line-nak. Az 1900-as évek közepén már mindkét társaságnak megvolt a terve arra, hogy új, és minden eddiginél lenyűgözőbb hajóikkal visszaszerezzék az elsőséget a németektől.

A Cunard Line 1903-ban szerződést kötött a brit Admiralitással, hogy két minden szempontból (méret, sebesség, luxus) egyedülálló hajót épít annak anyagi támogatásával (cserébe hadiállapot esetén a hajókat rendelkezésére kellett bocsátania, ami az I. világháborúban meg is történt). Ebből az egyezségből született meg 1907-ben a két kiváló Cunard-óceánjáró, a Lusitania és a Mauretania, amelyek minden szempontból túlszárnyalták mind a német hajókat, mind a korabeli ember személyhajókról alkotott elképzeléseit.

Az RMS Olympic

A Cunard riválisa, a White Star Line nem maradhatott le a versenyben, ezért a hajótársaságot tulajdonló amerikai üzletember, J. P. Morgan úgy döntött, hogy nem kettő, hanem három, a Cunard-hajópárosnál jóval nagyobb óceánjáróval veszi vissza az elsőséget az Atlanti-óceánon. A három hajó az ebben a cikkben bemutatott Olympic, a híres-hírhedt Titanic és annak katasztrófája után elkészült harmadik testvérhajó, a Gigantic volt (később utóbbit Britannicra nevezték át). Mivel a trió első tagja az Olympic volt, a testvérhajókat Olympic-osztályú óceánjáróknak nevezték. Az Olympic építése 1908 decemberében indult meg, a kész hajótestet 1910. október 20-án bocsátották vízre, maga a hajó pedig 1911 késő tavaszán lett teljesen kész.

Az Olympic „természetesen” minden addigi hajónál nagyobbnak épült (még a korábbi rekorder Mauretaniánál is 30 %-kal nagyobb volt). Hossza megközelítette 270 métert, térfogata 46 000 bruttóregisztertonna volt, és az első hajó volt a világon, amelynek a vízkiszorítása (a hajó tömege) meghaladta az 50 ezer tonnát (52 000 t). Két óriási gőzgépének és egy gőzturbinájának az összteljesítménye elérte a 46 ezer lóerőt; ekkor a hajó 650-850 tonna szenet fogyasztott naponta (a méretéhez képest ez nem volt sok).

A közhiedelemmel ellentétben egyébként sem az Olympic, sem a Titanic nem versengett a leggyorsabb átkelésért járó Kékszalag díjért. Gépeik teljesítménye nem tette ezt lehetővé; a hajók maximális sebessége 23,5 csomó, utazósebességük 22,5 csomó körül alakult, amely egyébként szintén igen gyorsnak számított (de a Lusitania és a Mauretania 25 csomós értékétől jócskán elmaradt). Szintén kevesen tudják, hogy – mivel az osztály első átadott tagja volt – az Olympic sokkal nagyobb reflektorfényt kapott elkészültekor, mint a Titanic; természetesen ez a hírnév csak annak katasztrófájáig tartott.

Az Olympic 1911. június 14-én indult első útjára New Yorkba az angliai Southamptonból, és június 21-én érkezett meg. Egy apró baleset már az első út végén bekövetkezett: amikor a vontatóhajók beállították a hatalmas, addig soha nem látott méretű hajót a kikötőbe, az Olympic hajóteste hozzáért a mólóhoz, amely végigkarcolta a festését (az incidensről kiváló fénykép is készült, lásd fent).

Ütközés a HMS Hawke cirkálóval

A móló lehorzsolása jelentéktelen incidens volt a hajó életében (gyakori eset volt akkoriban), de sajnos nem kellett sokat várni az első komoly balesetre sem. Az Olympic éppen elindult ötödik amerikai útjára Angliából 1911. szeptember 20-án, amikor a Southampton közelében található keskeny Solent-szorosban összeütközött a HMS Hawke cirkálóval. Mindkét hajó súlyosan megrongálódott az ütközésben, és bár nem voltak sérültek vagy áldozatok, ez volt az Olympic egyik legnagyobb balesete pályafutása során.

Az eset előtt az Olympic és a Hawke egymással párhuzamosan, de ellentétes irányba haladt a szorosban. Amikor elhaladtak egymás mellett, az Olympic jobb oldali hajócsavarja (amely hatalmas mennyiségű vizet szívott be a hajó mellől) elkezdte beszippantani az Olympichoz képest viszonylag kicsi cirkálót. A Hawke kapitánya megpróbálta elkerülni az ütközést, de az lehetetlennek bizonyult. A cirkáló nagy erővel ütközött bele az Olympic tatjába, a kor hadihajó-építési szokásainak megfelelő döfőorra hatalmas lyukat ütött a hajótestbe. A sérülés nyomán két vízhatlan rekeszt is elárasztott a víz, és az Olympic jobb oldali csavartengelye is meghajlott. A Hawke is nagyon súlyosan sérült, az orr-része teljesen összeroncsolódott (igaz, a cirkálót pont az ilyen ütközésekre tervezték, valószínűleg ezért nem süllyedt el a balesetben).

Az Olympic szerencsére működőképes maradt, saját erőből ment vissza Southamptonba, ahol kiderült, hogy a károkat csak a hajógyárban lehet javítani. Két hét alatt rendbe hozták a hajót annyira, hogy az észak-írországi Belfastba tudjon menni a végleges javításokra. Érdekesség, hogy az Olympic megrongálódott csavartengelye helyére az akkor még épülő Titanic hasonló alkatrészét építették be. Két hónappal a baleset után az Olympic újra üzembe állt, a Hawke cirkálót szintén helyreállították (új orrot gyártottak neki).

1912 februárjában az Olympic egyik útján elhagyta az egyik csavarlapátját, ezért újra vissza kellett térnie javításra. Új hajócsavart kapott, amelyet szintén a – már szinte teljesen elkészült – Titanicról „raboltak le”. A Titanic első útját emiatt három héttel (március 20-áról április 10-ére) el kellett halasztani.

Az Olympic szerepe a Titanic mentésében 

Amikor a Titanic 1912. április 14-én összeütközött a jégheggyel, az Olympic is úton volt; éppen ellenkező irányba, Európába tartott. A két testvérhajó azonban elég messze, csaknem 1000 kilométerre volt egymástól, az Olympicnak majdnem egy napig tartott volna odaérni. A testvérhajó azonban fogta a Titanic vészjeleit, és teljes sebességgel a megmentésére indult (ekkor még nem tudták, mennyire súlyos az eset). Amikor a túlélőket felvevő Carpathia kapitánya, Arthur Rostron 15-én délelőtt szólt az Olympicnak, hogy felvették a túlélőket, a White Star-hajó parancsnoka felajánlotta, hogy átveszik őket. Rostron azonban határozottan visszautasította ezt a kérést; az átszállás egyrészt hosszú és fárasztó művelet lett volna, másrészt pedig Rostron nem akarta, hogy a Titanicra a megszólalásig hasonlító Olympic megjelenése felzaklassa a túlélőket, illetve a kikötőben a hozzátartozókat. Elképzelhető, mekkora botrány lett volna abból, ha az elsüllyedtnek mondott „Titanic” egyszer csak megjelenik Amerikában… (valószínűleg Rostron kapitányban dolgozhatott az a felismerés is, hogy így a mentésért járó elismerést a Carpathiát üzemeltető rivális, a Cunard söpörhette be).

Mivel az Olympic ugyanolyan vízkamra-rendszerrel rendelkezett, és ugyanannyi mentőcsónakkal (20 db) volt felszerelve, mint a Titanic, a tragédia után vizsgálat indult a biztonsági felszereléseivel kapcsolatban, melynek során megállapították, hogy a hajót át kell építeni. A rekonstrukció elkezdéséig a csónakhiányt régi hajókról áthozott merev és összecsukható csónakokkal oldották meg, azonban ezek közül sok annyira rossz állapotban volt, hogy nem tudott vízen maradni. A hajó fűtői közül majdnem 300-an emiatt sztrájkba kezdtek (ti. a Titanic gépházából nem volt túlélő), addig nem akarták felvenni a munkát, amíg a WSL elegendő és megfelelő csónakot nem biztosít a számukra (a sztrájk miatt az Olympic Titanic-katasztrófa utáni első, 1912. májusi útját törölni kellett). Hosszas huzavona után végül a társaság pótolta a hiányt. Az Olympicot 1913 márciusáig átépítették, hogy megfeleljen az új előírásoknak. Vízzáró rekeszeit megmagasították, mentőcsónakjai számát 64-re emelték. A változtatások nyomán vízkiszorítása (tömege) 1000 tonnával megnőtt, így mintegy három hónapig (a német SS Imperator 1913. júniusi átadásáig) újra az Olympic volt a legnagyobb hajó a világon.

Az Audacious-incidens

Alig három hónapja tartott az I. világháború, amikor az Olympicnak ismét egy süllyedő hajó segítségére kellett sietnie. Ezúttal nem személyszállító, hanem egy hadihajó került bajba; 1914. október 27-én reggel a HMS Audacious csatahajó tengeri aknára futott Írország északi partjai közelében. Az akna (amelyet egyébként az SS Berlin, egy hadihajóvá átalakított német óceánjáró telepített) óriási lyukat robbantott a csatahajó bal oldalán, az egyik gépháznál. A hajó leadta a vészjelzéseket, és minden, a közelben tartózkodó vízi járművet odarendeltek a helyszínre (a csatahajó fontossága miatt azzal sem törődtek, hogy akár a mentőhajók is aknára futhatnak).

A szintén a közelben tartózkodó Olympic is a helyszínre sietett, és mivel akkor még megmenthetőnek ítélték az Audacioust, vontatókötelet dobtak át, hogy a legközelebbi kikötőbe lehessen vontatni a hatalmas csatahajót. Az azonban közben annyira megtelt vízzel, hogy irányíthatatlanná vált, ezért a kapitány végül kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A túlélők nagy részét az Olympic vette fel. Az Audacious végül 12 órával az aknára futás után merült el. A balesetnek egy áldozata volt, egy tiszt az egyik mentőhajón, akit eltalált egy repesz, amikor az Audacious nem sokkal elmerülése előtt felrobbant.

A következő részben az Olympic I. világháborús kalandjairól, valamint az azt követő időkről lesz szó.