Ve­len­cé­ben száll­tunk ha­jó­ra, ahol meg­le­pőd­ve lát­tuk, hogy a va­kí­tó­an fe­hér, nyu­gal­mat, ele­gan­ci­át és biz­ton­sá­got árasz­tó cso­da mel­lett még a par­ti ház­sor is el­tör­pül. A re­cep­ci­ón be­mond­tuk a ne­vün­ket, majd egy gyors fo­tó után (azo­no­sí­tás vé­gett szá­mí­tó­gé­pen tá­rol­ják min­den utas di­gi­tá­lis ké­pét) meg­kap­tuk a mág­ne­ses „ha­jó­kár­tyát”, és et­től kezd­ve a ha­jó­hoz tar­toz­tunk. (Princess, where I belong – szól a Princess új szlo­gen­je). Ez­után csu­pán a kár­tyá­ra volt szük­sé­günk: ez­zel száll­tunk fel és le a ha­jó­ról, fo­gyaszt­hat­tunk a ha­jó bár­ja­i­ban, pró­bál­hat­tunk vol­na sze­ren­csét a ha­jó ka­szi­nó­já­ban, ve­het­tünk vol­na fel kész­pénzt.

Azt tud­tuk, hogy min­den lu­xus­ha­jón dol­goz­nak ma­gya­rok, de a Gol­den Princessen már a re­cep­ci­ón hon­­fi­társ­nőnk, Zsu­zsa fo­ga­dott min­ket. Az ét­ter­mek­ben és a ka­szi­nó­ban is ta­lál­tunk né­hány ma­gyar fi­út. A le­gény­ség egyéb­ként nem­zet­kö­zi, akik tu­cat­nyi nyel­ven ér­te­kez­nek egy­más­sal. Há­rom, egyen­ként 500 sze­mé­lyes ét­te­rem­ben le­het ét­kez­ni, az egész még­is in­kább han­gu­la­tos kis­ven­dég­lő­nek tű­nik. Asz­ta­lon­ként két pin­cér vár­ja óha­junk, só­ha­junk – a ma­gyar fi­úk el­mond­ták, hogy ha egy egész hé­ten át pap­ri­kás csir­két sze­ret­nénk en­ni, ak­kor a kony­ha azt főz­ne.

Azon­ban ha nincs ked­vünk fel­öl­töz­ni, ha­nem in­kább sort­ban, pa­pucs­ban sze­ret­nénk he­lyet fog­lal­ni va­la­me­lyik ét­ke­zés­hez, ak­kor ezt meg­te­het­jük a 14. eme­le­ten ta­lál­ha­tó Hori­zon Court­ban. Ez a tá­gas ét­te­rem éj­jel-nap­pal nyit­va áll, és itt svéd­asz­ta­los reg­ge­li, va­cso­ra, snack, uzson­na a vá­lasz­ték.

A ha­jón tény­leg 24 órán át tu­dunk en­ni a sö­rö­zők­ben, ham­bur­ger- és piz­z­abárokban, fagy­lal­to­zók­ban. Hogy né­mi­leg el­len­sú­lyoz­zuk a be­vitt étel­men­­nyi­sé­get, min­den nap spor­tol­tunk va­la­mit: hol a kon­diterem szá­mos fu­tó­gé­pén, vagy be­áll­tunk aer­o­bik- és jó­ga­órák­ra, vagy te­ni­szez­tünk. A kocogópá­lyához túl me­leg volt, úgy­hogy he­lyet­te in­kább a négy me­den­cét vagy az ezek­hez tar­to­zó pezs­gő­für­dők egyi­két lá­to­gat­tuk meg. Va­cso­ra után meg­néz­tünk egy show-mű­sort vagy be­ül­tünk egy film­re a ha­tal­mas szín­ház­te­rem­be, vagy fel­men­tünk tán­col­ni a 17-ik eme­le­ten lé­vő Sky­walk­er night club­ba. Min­den es­te kéz­hez kap­tuk a ha­jón nyo­mott új­sá­got, amely fel­ké­szí­tett a kö­vet­ke­ző nap­ra – hol kö­tünk ki, hány­kor, mi­lyen prog­ra­mok lesz­nek a ha­jón, a ki­rán­du­lá­sok mi­kor in­dul­nak, és az es­ti va­cso­rán mi­lyen öl­tö­zék­ben il­lik meg­je­len­nünk.

Még egy fon­tos tény: a ha­jón telt ház volt – 2600 ven­dég uta­zott és kb. 1100 fő­nyi sze­mély­zet. És nem le­he­tett ész­re­ven­ni! Az ét­ke­zé­sek­nél öt perc­nél töb­bet nem vár­tunk sem­mi­re. Em­lék­szem, az volt a meg­győ­ző­dé­sem a „cruise” előt­t, hogy túl ele­gáns és fe­szült lesz a lég­kör, de nem így volt. A ha­jó ki­ala­kí­tá­sa és az ott dol­go­zók is mind biz­to­sí­té­kai a na­gyon kel­le­mes, kön­­nyed han­gu­lat­nak.