Így az éppen megfelelt első benyomásnak, hogy a reptéri metróról leszállva az állomáson egy kellemesen bekuckózott macska fogadott minket. Előfutára a sok-sok társának, akik túlzás nélkül ellepték a nagyváros utcáit.

Hozzánk hasonlóan ennek a helyiek is örülnek: jól tartják őket, többségük egészséges, jóllakott cicaként őrizte birodalmát, mindhárom dimenzióban kihasználva minden, fekvésre alkalmas felületet. Nekik szabad bejárásuk van mindenhová.

Rólunk, turistákról ez már korántsem mondható el. És nem arra gondolok, hogy a mecsetek hívőknek fenntartott részére nem léphettünk be.

Isztambul drága, és ha turista vagy, ez rád különösképpen vonatkozik. A belépők jó része a külföldieknek többe kerül, mint a helyieknek, és olyan számok röpködnek, hogy kerengő dervisként is nehéz lenne tartani velük a lépést.

Épp ezért úgy döntöttünk, hogy a fizetős látványosságokat kihagyjuk, egy kivétellel. A Hagia Sophia mecsetet minden európainak látnia kell egyszer.

Ez a grandiózus épület a jelképe mindannak, ami miatt Isztambult történelmi csomópontnak neveztem. Éteri és felséges egyszerre, érezteti, hogy van valaki az ember fölött: legyen az uralkodó, vallási vezető vagy a hite szerinti istene. Kora építészeti csúcsteljesítménye, amit, ha belegondolunk, mára sem sikerült még meghaladni – az a kupola szó szerint mindennek a teteje.

A teljes cikket laptársunk, a szintén a Klasszis Médiához tartozó Privátbankár Világjáró rovatában olvashatják.