Chamonix-ban szerencsénk volt. A Nap ragyogott az égen, a vendégek egy szál pulóverben sétáltak a kisvárosban. Többen arról panaszkodtak, hogy az előző napon esett az eső és olyan szélvihar volt, hogy a felvonót leállították. Emiatt kevesen jártak az utcákon, viszont megteltek az alpesi szállodák.
Az Alpok főbejáratánál
Chamonix közkedvelt kirándulóhely, ahogy mondják, az Alpok főbejárata. A franciákon kívül a kínaiak, a japánok, a németek, a belgák, az angolok és a dánok egyik kedvenc pihenőhelye. Szépséges, virágokkal díszített házakat találni itt parányi utcákkal, mozgalmas vasútállomással, busz- és gépkocsiparkolóval.
Zömében családostól, gyerekekkel jönnek ide a turisták, mert kristálytiszta a levegő és csend uralja a környéket. Körös-körül szállodák, éttermek, sörözők és ajándékboltok várják a vendégeket. Nagyszerű a látvány, mindenütt erdők sokasága övezi a települést. A parkolókból például jó rálátás nyílik a síelők oktatópályájára, valamint a drótkötélpályára is, amelyen felvonók viszik folyamatosan a turistákat az Alpok legmagasabb csúcsaihoz.
A gyors folyású Arve-folyó völgyében levő kisváros sétálva is hamar bejárható, de kisvonatra is pattanhatunk. Reggel 8 órától délután 6 óráig menetrend szerint járnak a felvonók. Akik fel akarnak szállni az alpesi járműre, azok a retúrjegy mellé kabinszámot is kapnak, amely meghatározott sorrend alapján jelzi, hogy melyiket használhatják. A rengeteg érdeklődő turista, ha rövid időre is, de nekivág a hegynek, mert életre szóló élményeket szerezhet itt, a már örök hó birodalmában.
Ahol az első téli olimpiát rendezték
A felvonó nagyon régóta jár ezen a neves üdülőhelyen, és pályájának kialakítása igazi műszaki bravúrnak számított annak idején. Azóta modernizálták és korszerűbb kabinokat működtetnek. Ez azt jelenti, hogy egy jármű egyszerre hetven utast visz fel az Alpok legmagasabb hegycsoportjaihoz. Chamonix arról is nevezetes, hogy 1924-ben – immár több mint kilencven éve – itt rendezték meg az első téli olimpiát. Ezen hazánkat négy sportoló képviselte.
Ahogy a kabinnal egyre feljebb haladtunk, úgy tűntek el az erdők és kerültek elő a hegyek csupasz sziklái. Alattunk ötszáz méterre hatalmas szakadék tátongott. Élő közelségből láthattunk azokat a lassan lefelé csúszó köveket, amelyeket a víz, a szél évszázadok óta egyfolytában koptatott. Aztán még feljebb érve már a gleccsereket és a hófödte havas csúcsokat pillantottuk meg. A lenyűgöző nagyságú méretek különleges látványában gyönyörködhettünk.
A pálya érdekessége, hogy átszállással érhettük el a végállomást. Az első hely, ahová érkeztünk, a 2310 méter magas Plan de L. Aiguille volt. Itt könnyen járható sétautakon gyalogolhattuk be a környéket. Ezt követően a kötélpályán haladt tovább a kabinunk, amíg elértük a célt, a 3842 méter magas L. Aguille du Midit. Onnan a verőfényes napsütésben nyomban előtűnt a 4810 méter magas Mont Blanc, az Alpok legmagasabb, hóval borított csúcsa. Szerencsénk volt, hogy szinte karnyújtásnyira gyönyörködhettünk a „Fehér-hegy” pompájában. Persze itt már hideg volt és jól esett a dzseki. A levegő is megritkult, ezért lassan lépkedtünk a teraszon. Letekintve, alattunk éppen egy lengyel hegymászó csoport indult gyalogosan, hogy meghódítsa a Mont Blanc-t. Lassan, fokozatos tempóban haladtak felfelé. Úgy mondják, hogy évente több ezren jutnak fel a csúcsra a gyalogos túrázók közül. De ma is jól felszerelés és kellő tapasztalat kell ahhoz, hogy célba érjenek.
Az amerikai elnök is vezetett expedíciót
Egyébként a legendás csúcsot a feljegyzések szerint először – közel 230 éve – 1786-ban a szavojai hegyivezető, Jacques Balmat (1762- 1834) és a francia orvos, botanikus és hegymászó, Michel-Gabriel Paccard (1757-1827) mászta meg. Az első nő pedig, aki elérte a Mont Blanc-t az alpinista Marie Paradis (1778-1839) volt 1808-ban. A krónika arról is beszámolt, hogy Theodore Roosevelt (1858-1919), a 26. amerikai elnök a közelben töltötte mézesheteit és expedíciót is vezetett a Mont Blanc-ra.
Amikor újra felvonóra szálltunk és visszatértünk Chamonix-ba a csoportunk tagjai elégedetten könyvelték el a látottakat. A napfény továbbra is beragyogta a várost, így lentről is megpillanthattuk az Alpok legmagasabb csúcsát, amely csillogó fehér fényével töltötte be a környéket.
Aztán autóbusszal haladtunk át a közeli Mont Blanc alagúton, amelyet idén fél évszázada, hogy megnyitottak, és azóta is óriási forgalmat bonyolít le. A hegy gyomrában 12 perc alatt tettük meg a 11,6 kilométeres távolságot, és így jutottunk át Franciaországból Olaszországba.
