Tavalyelőtt első magyar nőként másodmagával átszelte Grönlandot, és 560 kilométert tett meg hóban, viharos szélben, mínusz 20 fokban. Idén egyedül indult útnak egy huszonegy napos expedícióra Norvégia hóval borított hegyvidéki tájaira. A pár hete hazatért Vámos Nórával beszélgettünk Norvégiáról, hidegről és mélypontokról.

Miért vállalkoztál az expedícióra?

Nagy játékszellem dolgozik bennem, és úgy éreztem, hogy hív a gyermeki énem. Kint lenni egyedül a havas rengetegben egy magasabb fokú lelkiállapot, mint amikor itthon vagyok és mindennap egyfajta robotüzemmódban ugyanazt csinálom. Ez sokkal több annál, és lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de a környezeti kihívások miatt és azáltal, hogy saját magammal versenyzek tényleg van egy játékos oldala. Rettenetesen fáradt voltam reggelente, amikor sátrat bontottam és elindultam, de muszáj volt, a hátam mögött hagyni azt a biztonságos helyet. Sokszor nagyon nehéz volt, de amikor megindultam, egy egészen különleges érzés kezdett dolgozni bennem. Átkapcsoltam egy másik üzemmódba, ahol sokkal jobban oda kellett figyelni mindenre. A reggeli fáradtság egycsapásra eltűnt, totál ébernek kellett lenni. Imádom ezt az állapotot. Másrészt, egy ilyen expedíciót a közösségi médiának köszönhetően sokan követnek, így rengeteg embertől kapok visszajelzést, hogy mennyire inspiráló, amit teszek. Ez is meghatározó volt, mert ha már itt vagyok a Földön, szeretnék valami hasznosat tenni és nyomot hagyni magam után.

Miért éppen Norvégiát választottad?

Van egy sarkvidéki síexpedíció, amit magyar ember még nem teljesített, és amit év végén (esetleg a jövő év elején) szeretnék megcsinálni. Ez a síexpedíció az arra való felkészülés része volt. Norvégia csodálatos ország, tele rénszarvasokkal és bölényekkel, és egyben tökéletes hely volt arra, hogy átérezzem és megtapasztaljam, milyen problémákkal kell majd szembenéznem a sarkvidéken. Itt át tudtam élni azokat a körülményeket, amelyek ott is várhatnak rám. A huszonegynapos szóló síexpedícióm előtt részt vettem egy hatnapos síexpedíción is Észak-Norvégiában, a svéd határ mellett. Ott egy vezető segítségével láthattunk rá a különböző nézőpontokra, a terepviszonyokra, és olyan dolgokra, hogy például hogyan kell egyedül felállítani egy sátrat, ha vihar van. Ez a pár nap nagyon jó volt arra is, hogy egy kicsit megismerjem Norvégiát, ahol öt és fél millió ember lakik.  Elképesztő kultúrája van a sígyaloglásnak: húsz-harminc kilométereként követik egymást hütték és a vendégházak, ahol a családok – sokszor kisgyerekekkel - megállnak, esznek, alszanak, majd másnap mennek tovább. 

Mennyire volt nehéz, hogy huszonegy napig lényegében egyedül voltál, teljesen magadra utalva egy ismeretlen terepen? Voltak mélypontok?

Alapvetően szeretek egyedül lenni és élvezem a saját társaságomat. Nagyon sokat tanultam magamról, többek között például azt, hogyan szabályozzam, hogy ne izzadjak le és ne pörgessem túl a pulzusom, miért fontos, hogy legyen elég időm kipihenni magam, vagy hogyan legyek hatékony, de a sérülések elkerülése miatt mégse essek túlzásokba. Az első pár napban nehéz volt megtalálni, hogy hogyan tudom magam motiválni. Nehéz volt felállítani a sátrat a hirtelen rám szakadt sötétségben, és még nehezebb volt aztán a sötét sátorban ülni fejlámpával a fejemen. Gyakran rettenetesen fáradt voltam és legszívesebben megálltam volna, de valahogy rábeszéltem magam a folytatása. Ezek a félórák néha alig számítottak valamit távolságban, de végül hihetetlenül sokat jelentett, hogy kibírtam. Büszke voltam magamra, és jó volt a tudat, hogy legyőztem magamat. Szerintem az életben is ezek azok a pillanatok, amelyek a legjobban megmaradnak: hiába van ott benned a kisördög, te mégis tartod magad a kitűzött célodhoz és a saját szabályaidhoz. Pusztán csak azért, mert az a helyes. 

Mekkora távolságokat tettél meg naponta?

Volt nálam egy jeladó, azon tudtam volna mérni, de csak napi két-három órát kapcsoltam be, hogy ne fogyasszon annyit. Összesen nagyjából kétszázharminc kilométer tettem meg, úgyhogy szerintem napi átlagban ilyen tíz-tizenkét kilométert mehettem, ami elég soknak számít a Hardangervidda Nemzeti Park terepviszonyait figyelembe véve. Ez erősen hegyvidéki terep, volt, hogy ezerötszáz méter magasra kellett felmennem, és naponta hétszáz-nyolcszáz méter szintet mentem hóban sítalpakon, miközben húztam fel magam után a felszereléssel és élelemmel megrakott szánomat. Sokszor minden lépésért meg kellett küzdeni. Fentről visszanézve néha nem is tudtam elképzelni, hogyan jutottam fel. Ahogy egyre jobban belejöttem és megismerkedtem a terepviszonyokkal, elkezdtem magamnak kijelölni a napi távot. Volt, hogy azt találtam ki, ma megyek tizenvalahány kilométert és mindegy, hol leszek, hat órakor megállok, mert tudtam, hogy estére szél lesz.

2022-ben Rakonczay Gáborral vegyespárosban megcsináltatok egy grönlandi expedíciót. Miben volt más, mint ez a norvég?

Grönlandon végig benne volt, hogy találkozhatunk jegesmedvével. (nevet) Másrészt az nagyon hasadékos terület, ahol iszonyúan kellett figyelni, nehogy leszakadjon alattunk. Az átlaghőmérséklet is sokkal hidegebb volt és egyáltalán nem ment le a Nap, míg Norvégiában hat-hét óra körül elkezdett sötétedni. Grönlandön ott voltunk egymásnak, számíthattunk egymásra. Ha egyik nap valamelyikünknek nehezebb volt, a másik tudta segíteni, míg egyedül menni egy egészen más lelkiállapot. Nagyon más volt a terep is: Grönlandon felmentünk 2500 méterre, ahol aztán egy viszonylag sík terepen folytattuk tovább. Norvégiában a domborzati viszonyok miatt nem tudtam akkora távokat teljesíteni: folyamatos hegymenet volt, felváltva mentem le a völgybe és másztam vissza.  De ez így volt jó, mert itt most az volt a cél, hogy testileg-lelkileg megismerjem magam és lássam, hogyan tudom egyedül megoldani a problémákat, ha történik valami váratlan.

Történt?

Egyszer belázasodtam és elfertőződött egy vízhólyagom is, de szerencsére volt nálam gyulladáscsökkentő, ami másnapra lehúzta a gyulladást. Aztán becsípődött a derekam, de egy ilyen expedíció elején mindig lehet számítani hasonló dolgokra. Aztán a tizedik nap környékére belejön az ember és onnantól már nem jönnek elő hasonló nehézségek.

Volt olyan, hogy úgy érezted feladod?

Az első öt nap nagyon kemény volt. Hatalmas súlya volt a szánnak és rettenetes volt belegondolni, hogy hegymenetben végig magam után kell majd húzni. Aztán az ötödik napon jött egy kötésprobléma. Már majdnem fent voltam a hegy tetején, amikor eltört a kötésem és hiába volt nálam epoxigyanta (túl hideg volt, hogy megkössön), hiába csavaroztam a svájcibicskával (mindig kijött a csavar) hiába próbálkoztam egy nagyon erős ragasztószalaggal, nem tudtam megcsinálni. Akkor komolyan elgondolkoztam, hogy fel kellene adnom, de épp a legjobbkor összefutottam a szintén  sarkvidéki síexpedícióra készülő török Alival, aki javasolta, hogy keressünk egy menedékházat és megpróbál segíteni.  Amikor nem sokkal később egy horgászházban ültem a szánomon, úgy éreztem, hogy kész, itt a vége: elfáradtam és nem fogom bírni. De közben az is bennem volt, hogy ezt mégis meg kellene oldani, hiszen rengeteget készültem. És mit mondok majd a három gyerekemnek? Hogy feladtam, mert nem tudtam megoldani egy problémát? Valahogy az volt a fejemben, ha az ember keres, akkor mindig talál megoldást. Végül addig szereltünk Alival, amíg meg nem oldottuk. Ez hatalmasat lendített rajtam.

Ez volt a harmadik síexpedíciód, amit extrém hidegben és hóban teljesítettél. Mi vonz ennyire a hidegben?

Kifejezetten nem szeretem a hideget és nagyon fázós vagyok. (nevet) De azt gondolom, hogy az se lenne kevésbé veszélyes, ha sivatagban gyalogolnék. Sőt! Talán még rosszabb lenne, mert a melegben nem tudsz hová vetkőzni, ha viszont hideg van, fel tudsz öltözni. A sivatagban nem tudsz ivóvizet csinálni, hóból viszont igen. Nagyon utálom a hideget, de mivel szuper felszerelések vannak, valahogy mégis elviselhető – bár a huszonegy nap alatt egyszer sem éreztem magam komfortosan, hiszen ilyen körülmények között mindig van egy hideg érzeted: reggel, amikor felkel a nap és olvadni kezd a hó a sátor tetején a víz befolyik mindenhová, a cipőd és a kesztyűd folyamatosan vizes... De ha az ember ilyen expedícióra indul, akkor ne számítson arra, hogy leányálom lesz. Nem is volt az! De tele volt nagyon jó pillanatokkal és megcsináltam.