Dél-Amerika sokszínű kontinens, ahol minden országnak megvannak a maga sajátosságai. Venezuelát tartják a leginkább „európainak” a földrészen, mivel itt a legmagasabb az öreg földrészről érkezett bevándorlók aránya. Míg Brazíliában sokkal erősebb az afrikai kulturális befolyás, Bolíviában, Peruban és Kolumbiában pedig az indián őslakosok kultúrája meghatározóbb, addig az Európához legközelebb fekvő Venezuelában egészen európai a hangulat. Ez például abban nyilvánul meg, hogy a higiéniai feltételek majdnem olyanok, mint itthon: tiszták a mosdók, papírt és szappant is mindenhol találni. A koktélokhoz felszolgált jégben meg lehet bízni, a nyers gyümölcsök és zöldségek korrektül megmosva senkinek nem okoztak hasfájást. Márpedig az Egyenlítő közelében fekvő országokban kevés helyen lehet megúszni az egyhetes körutazást kisebb gyomorpanaszok nélkül. A higiénia mellett persze Venezuelában a rendszeresen, nagy mennyiségben fogyasztott rumos és másféle alkoholos koktélok is segítenek a gyomor tisztaságát megőrizni.
Pihenés Margarita szigetén
A legjelentősebb turisztikai desztináció az egyébként Velencéről elnevezett Venezuelában Isla Margarita. A sziget évtizedekkel ezelőtt vámmentes státuszt kapott az országban, így itt nem terheli áfa a vásárlást, szolgáltatásokat. Emiatt a hetvenes években valóságos turistaparadicsom jött létre az egy nap alatt alig-alig bejárható nagyságú, Európából direkt charterjáratokkal is ellátott szigeten. Hatalmas, több száz szobás, négy- és ötcsillagos üdülőközpontok épültek két-három évtizeddel ezelőtt, amelyet akkoriban főleg amerikai, majd kanadai turisták árasztottak el.
Azóta persze sok víz lefolyt az Orinocón, és a Chavez elnök megválasztása óta eltelt időben elfogytak az amerikai turisták, helyüket fokozatosan átvették előbb az európaiak, majd a legutóbbi időben a venezuelai, illetve régióbeli (elsősorban brazil, kolumbiai és bolíviai) turisták. Ez persze nem véletlen. A politikai változások hatására rendeződött át a küldőpiacok sorrendje. Ezzel párhuzamosan az üdülőhelyek egy részét államosították is, és ma már a korábbi jól fizető kapitalista vendégek helyett államilag támogatott üdültetés keretében Margaritára küldött derék venéz munkásemberekkel találkozunk. Mindebből túl sokat nem érez meg a turista. Maximum annyit, hogy a Floridára hajazó szigeten épített üdülőközpontokon látszik, hogy egykor nem sajnálták rájuk a pénzt, hatalmas szobák, recepciós terek, márvány és luxus látható mindenfelé. Ugyanakkor az is észrevehető, hogy az utóbbi években nem költöttek túl sokat felújításra, inkább csak szinten tartották a hoteleket. Persze a jó négycsillagos szintet így is biztosan hozzák. Ugyanakkor a régi iskola nyoma is meglátszik: a pincérek, recepciósok halálprofik, a báros fiatalember az ezredik koktélt is mosolyogva mixeli, miközben a fáradtságtól és a hőségtől csorog róla a víz. Az emberek kedvessége egyébként is feltűnő az egész országban. Nagy butaság lenne ugyanakkor Venezuelában csak egy Isla Margarita-i üdülésre befizetni. Az ország olyan csodákat rejteget, amelyeket mindenképp érdemes megismerni, ha már átrepültük az óceánt. Ráadásul a közlekedési hálózat és a turisztikai infrastruktúra annyira fejlett, hogy a legextrémebbnek tűnő helyen, mondjuk az esőerdőben is találunk egyszerű, de kényelmes szálláshelyet. A helyi utazási irodák komplett csomagokat kínálnak Margaritáról kiindulva az ország legfőbb látnivalóihoz. Mivel számos reptér található Venezuelában, viszonylag könnyen elérhetők ezek az egzotikus helyek is.
A Karib-tenger zátonyai
Margaritáról a legkönnyebben a szintén a Karib- tengeren fekvő Los Roques szigetcsoport érhető el. A 45 perces repülés a nagy szigetről a kis szigetre óriási élmény, mivel útközben gyönyörködhetünk a leginkább a Maldívszigetekre emlékeztető, bár jóval kisebb alapterületű szigetcsoport látványában. Az egyetlen állandóan lakott sziget, Le Grand Roque repülőterén már az érkezés is óriási élmény: a beléptetés egy bódéban történik, néhány méterre a kifutópályától. A csomagokat egy kordéra rakják, amelyet két izmos helyi fiatal tol el a közeli szálláshelyekig. Autó egy darab sincs a szigeten, ahogy környezetszennyező ipar se. Tiszta tengeri szél, sirályok, pelikánok és homok – ezt tudja nyújtani Los Roques a turistáknak. Reggel érkezünk, és már megyünk is tovább: katamaránra szállunk, és elhajózunk egy közeli, még kisebb szigetre, ahol rajtunk kívül már tényleg csak madarak és halak tartózkodnak. Békatalpat veszünk, és pipás szemüveget, és indulhat a korallzátony felfedezése. A vizes élmények után kellemes ebéd a hajón, majd délután meglátogatunk még egy kis zátonyt, és visszaindulunk Le Grand Roque-ra. A szigetcsoport egyébként évszázadokkal ezelőtt a karibi kalózok egyik kedvenc menedékhelye volt.
A tengeri rablók nemzetiségek szerint rendeződtek csapatokba, és minden nációnak megvolt a maga búvóhelye. Az angol „key” szót némileg elferdítve Franciskynek, Espanskynek, illetve Britonskynek nevezték el szigetüket a franciák, spanyolok, illetve a britek. 1972 óta nemzeti park a terület, a maga szerény, 220 ezer hektárjával. Hatvan stílusos panzió, itteni nevén posada üzemel a szigeten, amelyeket évente ma már több mint 50 000 turista keres fel. Évi 400 000 dollár bevételt generálnak a turisták a szigetek számára a belépéskor fizetendő illetékből. A szállásárak vacsorával és reggelivel 50-200 dollár között mozognak a szállás színvonalától függően. Aki búvárkodni vagy kitesurfözni szeretne, annak érdemes több napot a szigeten tölteni, a legtöbben azonban egy-két éjszaka után visszautaznak Margaritára vagy Caracasba.
Irány az Orinoco deltája!
Onnan azután megfelelő szervezéssel máris a következő venezuelai csodavidék, az Orinoco folyó deltája felé vehetjük az irányt. A közlekedés jól összehangolt, Margaritáról rövid várakozás után indulunk tovább egy másik repülőjárattal Puerto Ordazba, a venéz ipar egyik fellegvárába. Az ásványkincsekben és vizekben gazdag országnak ezen a vidékén hatalmas bányák, gyárak és vízierőművek sorakoznak. A repülőtéren buszra szállunk, majd másfél óra után megérkezünk az Orinoco folyó egyik mellékágához, amelyen további másfél órát hajózunk motorcsónakon. Az út a folyóig nem túl izgalmas, de amint elindulunk, megváltozik körülöttünk a táj: befogad a dzsungel, a delta dús vegetációja. Magunk mögött hagyunk néhány indián falut – a helybeliek cölöpökre építik házaikat, akárcsak egykor, amikor Kolumbusz harmadik amerikai útján felfedezte ezt a vidéket. Nem mellesleg ezekről a Velencére emlékeztető cölöpházakról nevezték el Venezuelának a vidéket. Siklik a rezzenéstelen vízen a csónak, két oldalt szinte falat alkot a dzsungel, liánok, pálmafák, bokrok foglalnak el minden talpalatnyi helyet a szárazulatokon. A fák fölött papagájcsapatok és más madarak vonulnak el, és sehol semmi nyoma a civilizációnak.
Paradicsomi nyugalomban érkezünk meg a táborhelyre, amely csupán egy ötven méter hosszú földnyelv a folyóparton. Nincs rajta más, mint a kikötő, húsz egyszerű, kétszemélyes szoba, egy konyha és egy fedett, de oldalain nyitott közösségi helyiség. Itt már a természet az úr: madárpókok, denevérek a hely igazi gazdái – együtt kell élni velük. A csónaktúra estefelé folytatódik a nyílt víz felé. Előbb kipróbáljuk a horgászszerencsét egy csendes helyen: húsdarabokat aggatunk az egyszerű horgászbotokra, és piráját próbálunk fogni. Akad olyan is, aki életében most fog botot először a kezébe, és három vadorzót akaszt meg, a profi horgász meg csak csodálkozik, hogy mindig leeszik a horgáról a csalit. A horgászszerencse már csak ilyen! Továbbcsónakázunk, kisvártatva elérünk egy hatalmas lagúnát – innen már csak néhány kilométer lenne a Karib-tenger –, és megvárjuk a naplementét. Csodálatos színekben játszik fent az ég, lent meg a víz, közben, aki akar, megmártózhat az olajos színű és szagú, langyos vízben. Az olajszag nem véletlen, itt alig 500 méterre a felszíntől kőolaj rejtőzik a talajban, az szüremlik bele a lagúna vizébe. Naplemente után reflektorral pásztázzuk a partot: kajmánokat keresünk, egyet találunk is, kézbe fogjuk a rémült kis állatot, aztán persze útjára bocsátjuk.
Az esőerdő szívében
Másnap újra csónakba, buszra, repülőre szállunk, és meg sem állunk a brazil határ közelében fekvő, Canaima nevű településig. A világ legősibb táblahegyeit láthatjuk a környéken a repülőgépből. A hatalmas rögök magányosan állnak, meredek peremükről több helyen vízesések hullnak alá. Ezen a környéken található a világ legmagasabb vízesése, az Angel Falls, amelyet jó időben – figyelem, nem tévedés! – a repülőgépből tekinthetünk meg. A gépek vagy Canaima felé menet, vagy visszafelé tesznek egy kis kitérőt, hogy minden turistacsoport láthassa a híres zuhatagot. Sajnos nekünk nem volt ilyen szerencsénk, így be kellett érjük a valamivel kisebb canaimai vízeséssel, amely azonban szintén páratlan élményt kínált.
A canaimai repülőtértől alig kell néhány percet sétálni, és máris láthatjuk a négy egymás melletti vízesést, amelyekből a kiömlő víz hatalmas tavat hozott létre. Csónakkal egészen közel mehetünk a dübörgő víztömeghez, de a legizgalmasabb dolog, hogy a vízesés mögé is bemászhatunk. Nem egyszerű a feladat, zoknit kell húzni a lábra, a ruhákat, értékeket zsákba rejteni a vízpermet elől, és a csúszós köveken, lépésben kell áthaladni a jóformán fallá alakuló víz mögött. De megéri a fáradságot a nem mindennapi élmény. Aki azonban az igazi, érintetlen esőerdőre kíváncsi, az Canaimában vagy szálljon csónakba, vagy üljön fel egy hatszemélyes Cessnára, amely elrepíti az Arekuna táborba. A kisgépes repülés csupán negyedóráig tart, mégis félelmetes élmény. A pilóta átemeli a hegygerincen a gépet, közben a szél felkapja, majd ledobja a kis dongót, egy pillanatra kisüt a nap, majd ömleni kezd az eső. Alattunk érintetlen dzsungel égig érő fákkal és kígyóként tekergő folyókkal, a civilizációt néhány aprócska indián falu képviseli. Aztán már szállunk is le a vörös trópusi földön kialakított kifutópályán, közben kerekünk alól több méter magasra fröccsen az esővíz. A táborban kényelmes bungalók, függőágyak várnak minket, más dolgunk sincs, mint élvezni a természetet és kortyolgatni a jeges Cuba Librét. Venezuelában az a jó, hogy egyheti kalandozás után visszatérhetünk egy kellemes all inclusive szállodába Isla Margaritára, és pihenhetünk néhány napot a medence partján, mielőtt hazaindulnánk.
Köszönjük a TAP légitársaság és a Macanao Tours meghívását.
