Zdarsky még egyszer végigsimított kipödört bajuszán. Állig begombolt lódenkabátjának bal válla fölött elszánt tekintettel hátranézve, hanyag mozdulattal homlokára tolta kalapját, majd lécein, egy bottal a kezében nekilódult a Schneeberg havas lejtőjének. Senki sem sejtette ezekben a pillanatokban, hogy egy történelem születésének a tanúja, hogy ez a morva férfi épp az alpesi sízés alapjait fekteti le a Monarchia Ausztriájában.
Igen, a szabadidős sísport legelterjedtebb fajtája a szomszédos Ausztriában fejlődött ki. A Grönlandot sítalpon átszelő norvég Nansen által inspirált szobrász és író Mathias Zdarsky a 20. század elején tökéletesítette a síkötést, a lécek élét, először használt botot, és bebizonyította, hogy a sí nem csak közlekedési eszköz, hanem „élvezeti cikk” is. Megalapította az első síiskolát, versenyeket szervezett az osztrák lejtőkön.
Alig néhány évnek és egy világháborúnak kellett eltelnie ahhoz, hogy másik két úr, Hannes Schneider és Toni Seelos továbbgondolja Zdarsky módszerét: elkezdtek párhuzamos zárt lécekkel fordulni. Roppant elegánsra sikerült. Olyannyira, hogy semmi álíthatta már meg a síelés osztrák módját: még Japán és az USA is felfigyelt a bámulatos lesikló stílusra, amitől egy következő ugrásnyira volt a Stephan Kruchenhauser féle rövid csóva, a párhuzamos lábbal, gyors egymásutánban abszolvált fordulók sorozata.
Terjedelmi korlátok miatt nem mennénk végig a lesiklási technikák máig tartó fejlődésén, de semmi esetre mulasztanánk el megjegyezni, hogy az ún. carving technológia mekkorát lendített a sísport tömegessé válásán. A már-már maguktól kanyarodó, modern lécek segítségével a rövid csóvákhoz kevésbé fejlett ritmusérzékkel megáldottak is egészen látványosan tudnak ledöngetni egy-egy lejtőn, majd bezsebelni a hütte teraszáról az elismerő pillantásokat. Rendben, azért a carving sem csak úgy megy magától, van annak is egy technikája, aminek ismerete távoltartja a mentőhelikoptert.
Említett jeles férfiaknak köszönhető az is, hogy az osztrák síoktatók a minőség védjegyeivé váltak. A határozott, de mégis osztrákosan gemütlich oktatásnak köszönhetően ezrek és ezrek tanulnak meg minden szezonban méltó és élvezhető módon közlekedni léceikkel. Hasonlóan meghitt tudott maradni sok, egykori kis faluból síközponttá avanzsáló település. Ódon központjaikban a hipermodern pálya-infrastruktúra mellett is megkapja az ember az Alpesek bensőségességét, a finom helyi ételkülönlegességeket, a csengettyűs lovasszánt.
Nem tudjuk, hogy Zdarsky dolgozott-e a hegyre történő feljutás gépesített megoldásán, de alighanem tátva maradna a szája, ha megjelenne a mai Ausztriában. Bár vállalkozószellemű emberként zavara csupán átmeneti lenne, máris pattanna fel valamelyik melegített ülésű, búrával védett ülőliftre, saját tengelyük körül forgó kabinos felvonóra. Kiszállna, végigsimítana bajuszán, majd kalapjában, lódenjében és nyakkendőjében elvegyülne egy stájer, salzburgerlandi, karintiai síterep 21. századi forgatagában.
Apropó! Tudja, hol neveztek el Zdarskyról hegyet? Ausztriában ne keresse! Ennél kevésbé meghitt, de annál egzotikusabb helyszínt talált neki az utókor. De mielőtt megtalálná, ismerje meg Ausztria síterepeit, mert Ausztriában síelni jó!
(X)
