Asztereotípiák szerint az arab világ gazdagságának alapja az olaj. De a föld mélyének kincsestára – ha lassan is – apadni látszik. Ezt felis­merve döntött úgy néhány évtizeddel ez­előtt a Dubajt irányító uralkodócsalád, az Al Maktoum-dinasztia, hogy mielőtt a véges olajkészletek kiürülnének, a gazdaság hú­zóágazatává a kereskedelmet és a turizmust teszi. A hetvenes évek végén épült fel Jebel Ali mesterséges kikötője, amely a világ leg­nagyobb ilyen objektumává vált. Mert az arab közmondás szerint „változtass magadon, és a szerencse is változtatni fog rajtad”. És ha egyszer Dubajban elkezdenek valamit, akkor a „leg”-nél alább nem nagyon adják.

Egyre több világcég települt a városba, és a vámmentes zónaként létrehozott tematikus üzleti negyedek, a Dubai Internet City, a Dubai Media City és a Dubai Maritime City hihetetle­nül felpörgette a gazdaságot, a következetes munka, a beruházások, pénzügyi politika és törvényi reformok eredményeképpen pedig viszonylag sikeresen vészelhették át a gaz­dasági világválság éveit.

A költséget nem kímélő beruházások kiterjedtek a másik stratégiai ágazatra, a turizmusra is. A „leg koncepció” jegyében megépült a Burj al-Arab, a világ legdrágább, hétcsillagosnak minősített szállodája, és át­adták a város új repülőterét, amelyet a tervek szerint 2030-ra (lepődjünk meg!) a világ leg­nagyobb légikikötőjévé fejlesztenek majd. Az immáron évi 15 millió körüli látogatónak is köszönhetően napjainkban már csak a GDP öt százalékát adja Dubajnak az olaj, és ez az arány a tervek szerint néhány éven belül alig éri majd el az egy százalékot, miköz­ben a turizmus részaránya húsz százalékra emelkedik. A gazdaságfejlesztési koncep­ciót szolgálja az is, hogy – talán elirigyelve a szomszédos Katar 2022-es labdarúgó-vi­lágbajnokságát – megpályázták és elnyerték a 2020-as világkiállítás rendezési jogát. Ez a tény újabb lökést adott a gazdaságnak, a város életének ütőerét képező 42 kilométeres (!)metróvonal mellett óriási építkezések kezdődtek.

Ez a rendezvény vélhetően hatalmas turisztikai érdeklődést generál, és a város­állam vezetői számára komoly kihívást jelent majd, hogy megfeleljen a városba látogatók elvárásainak. Dubaj ugyanis – jelen pillanat­ban – néhány napos tartózkodásnál több tartalmat még nem igazán kínál a vendégek­nek. Miután a város történelmi léptékekkel mérve rendkívül fiatal, ráadásul alig fél év­százada kezdte meg a feudális városállami jelleg modernizációját, nem tud csatasorba állítani műemlék épületeket, évszázados látnivalókat. Az „óváros” piacai, szűk utcái, a várost kettészelő öböl, a Creek átkelőhajói legfeljebb egy napra elég élményt kínálnak, a környékbeli kötelező turistaprogramok további két-három nap alatt „kipipálhatók”. Szórakozási lehetőséget a nagy számban épülő – és természetesen a világ legna­gyobbjainak számító – bevásárlóközpontok (Dubai Mall, Mall of the Emirates) kínálnak, de, valljuk be, McDoland’set, Louis Vutton-boltot kínáló plázát nézni mindenhol lehet. Igaz, fedett sípályát a bevásárlóközpontban csak itt húztak fel, de egyelőre talán kevesen cserélik fel az Alpok gleccserpályáit a siva­tagban, üveg mögött történő csúszkálásra.

Ugyanakkor érezhető, hogy Dubaj min­dent meg kíván tenni, hogy vonzó célponttá váljon, hogy a meglehetősen uniformizált, központilag szervezett turistaprogramok (sivatagi dzsiptúra, esti hajózás az egyéb­ként rendkívül látványos Dubai Maritime City toronyházai között) mellett további időtöltési lehetőséget kínáljon. Január végétől rendezik meg a Dubai Shopping Festivalt, amely a ha­talmas árleszállítások mellett szórakoztató programokkal is várja a látogatókat. A nyár csúcspontja a Dubai Summer Suprises, amely június közepétől kínál családi prog­ramokat, koncertekkel, tematikus rendez­vényekkel. A két fesztivál mintegy négymillió látogatót vonz a városba, amelynek szállás­palettája meglehetősen széles. Az újonnan épülő toronyházakban megtalálható a világ valamennyi multinacionális szállodalánca, a szobaárak ár-érték arányosnak mondhatók. Az óváros szerényebb hoteljeiben is alapkö­vetelmény a légkondicionálás és a reggeli, de az épületek állaga és felszereltsége hagy maga után kívánnivalót. Persze aki luxust akar, az rögtön a Burj al-Arab felé veszi az útját…

A kormányzat minden évben kis köny­vecskében foglalja össze a legfontosabb látnivalókat és információkat a turisták számára. Ezt a guide-ot minden hotelben térítésmentesen vehetjük át. Azonban sok bosszantó apróság kerüli el a szerkesztők figyelmét. Olyan tudnivalók, amelyek szá­mukra természetesek. Megtudhatjuk, hogy a Jumeira mecset az egyetlen, nem muzul­mánok számára is látogatható ilyen intéz­mény, de az már kimarad a bédekkerből, hogy csak naponta egyszer, délelőtt 10- kor van vezetett látogatás. Megtudhatjuk, hogy a város egyetlen kiépített, nyilvános – és fizetős – strandja merre található, de nem ejt szót arról a szerző, hogy vasárnap kizárólag hölgyek és gyermekek számára tart nyitva a plázs. Szinte érthetetlen, hogy a teljes partszakaszon csak egyetlen, alig egy kilométernyi ilyen felszereltségű strand üzemel (pálmafákkal, fűvel, napernyőkkel, büfével, ahogy kell). Ezt azért jó tudni, mert a „mezítlábas” szabadstrandokon már áprilisban is a napszúrással kacérkodik a strandoló. Ugyanakkor (mint a városban szinte minden szolgáltatás) a strandbelépő is viccesen olcsó – az ötdirhamos beugró alig 300 forintnak felel meg. Egy szakértő utazásszervező, aki ismeri az úti célt, persze tisztában van ezekkel a dolgokkal…

Ahogy hosszú az út a sivatagon át, olyan hosszú még az út, amelyen Dubaj elindult. Az üzleti megfontolások mellett az arab világra jellemző versenyszellem is komoly hajtóerő a fejlődésben. A jelenleg a világ legmagasabb épületének mondott Burj Khalifa (jó tanács a Dubajba indulóknak: itthonról, interneten tessék megvenni a belépőt a kilátóba, mert a helyszínen két hétre előre minden jegy el­kelt) komoly kihívással néz szembe: a sza­údiak bejelentették, hogy hamarosan 150 méterrel magasabb tornyot építenek.

Ahogy egy másik régi arab közmondás tartja: „Versenyezz, ne irigykedj!”