A Csendes-óceán közepén, pontosabban Hawaii és a Cook-szigetek között félúton, az Egyenlítőtől 25 mérföldnyire, 1821. augusztus 21-én fedezte fel a brit zászló alatt hajózó Eliza Francis fregatt legénysége a Sor-szigetek legdélebbi tagját, az úgynevezett Bunker-szigetet. Brown kapitány parancsára a 4,5 négyzetkilométer nagyságú korallzátonyt Edward, Thomas és William Jarvis kutatóknak kellett tüzetesebben felmérnie/átvizsgálnia, hogy az London számára alkalmas-e a gyarmatosításra.
A tengerésztisztek azonban lesújtó képet festettek az „óceán közepén” megbújó szigetről: „A legmagasabb pontján 7 métert is elérő köves talajú sziget nem alkalmas, és soha nem is volt alkalmas az emberi élet megjelenésére. A szigeten ugyanis nincsen édesvíz-forrás, a csapadék mennyisége csekély, ezért a növénytakaró alacsony cserjékből és gyér fűcsomókból áll. Az állatvilág is igen szegényes, főként a part mentén fészkelő madarakból áll. A trópusi sivatagi éghajlat miatt a nappali hőmérséklet igen magas, erős szél és napsütés jellemzi, az éjszaka viszont igen hideg.” A rideg, tényszerű megállapítások miatt London lemondott a sziget gyarmatosításáról.
Dollármilliók a guanóból
Az angolokkal ellenétben azonban másként gondolkodtak Washingtonban: Az amerikai kongresszus által 1856. augusztus 18-án kodifikált úgynevezett Guanó-szigeteki törvény ugyanis kimondta, hogy az Egyesült Államok állampolgárai a Föld bármelyik pontján magántulajdonba vehetik azokat a sziklákat, szigeteket, szigetcsoportokat, amelyeket más nagyhatalmak még nem gyarmatosítottak, illetve korábban nem is jelezték ezekre a földdarabokra a tulajdonjog-igényüket. A törvény azt is kimondta, hogy a fentiek értelme szerint az így birtokba vett szigeteket amerikai katonai védelem alá helyezik, ahol az USA törvényei lesznek a mérvadóak.
A döntés nagy horderejűnek számított. A kémia fejlődésével ugyanis az Egyesült Államokban (is) rájöttek arra a tényre, hogy a madárürülékben-, a guanóban- nagyon magas a nátrium-nitrát, azaz a salétrom mértéke, amely elengedhetetlen összetevője volt ekkoriban a puskapornak és a műtrágyának. (Az ipari forradalom kezdetén e két hatóanyag korlátlan mennyiségű birtoklása ráadásul ugrásszerű előnyt is biztosított a többi nagyhatalommal szembeni katonai-gazdasági versenyben.) Washington hivatalosan 1858. február 27.-én foglalta el a Bunker-szigetet és helyezte amerikai védelem alá.
A hajózásban érdekelt Samuel Gardner Wilder mágnás anyagi patronálásával elkezdett kolonizáció első lépéseként a sziget felfedezőjéről, Jarvisra átkeresztelt „madárürülék-kupacon” 1858. március végén építették fel a kétszintes, verandával körbeölelt főfelügyelői házat, illetve 12 faházból álló falut, amely a bányászok lakhelye volt. Az építkezésekkel párhuzamosan a sziget nyugati oldalán síneket is lefektettek a falu és a bánya között. A guanó kitermelése az egekbe szökött. A szédületes anyagi haszonnal járó kitermelés azonban 1878-ban hirtelen megszakadt, amikor a mágnást a Hawaii Királyság belügyminiszterévé nevezte ki az uralkodó, amely pozíciót a következő évben bekövetkezett haláláig viselt. A pénz, a fizetség, az ivóvíz- és az élelmiszer utánpótlások elmaradása miatt, a Jarvis-szigetet 1879-ben hagyták el a bányászok. A munkások annyira sietősre vették a távozást, hogy több mint 8 ezer tonna kibányászott guanót hagytak maguk után a sziget közepén felhalmozva.
Szerencsétlen Robinsonok
A sziget nem maradt sokáig lakatlan. Az üres házakba 1880-ban költözött be vagy egy jó tucatnyi új-zélandi bányász. Munkájukat – az amerikaiakkal ellentétben – azonban azért nem kísérte szerencse, mert a wellingtoni „melósok” nem értettek a kereskedelemhez, a guanó értékesítéséhez. Amikor ez a tény tudatosult bennük, akkor egy fő kivételével mindenki hazautazott, hogy lehetőségeikhez képest minél több gazdasági kapcsolatot alakítsanak ki Londonban, Sydneyben és Tokióban a puskapor alapanyaga értékesítése ügyében. Távollétük alatt a szigeten Squire Flockton gondnok vigyázott az értékekre. Siker azonban ismét nem koronázta munkájukat. Egyetlen egy szerződést sem tudtak megkötni, aláírattatni. Ráadásul megfeledkeztek a szigeten három éve egyedül élő Squire Flocktonról is, aki eleinte ginbe fojtotta bánatát, majd a magány és a végső kétségbeesés miatt az öngyilkosságot választotta. (A sziget három sírja közül az egyik az övé.)
A „jarvisi Robinsonhoz” hasonlóan a balsors és a magány üldözte a Newcastle-ból San Franciscóba tartó Amaranth hajó legénységét is, amikor is a vitorlás 1913. augusztus 30-án Jarvis partjainál zátonyra futott, majd elsüllyedt. A legénység bár a hajó darabjaiból először felújította a sziget házait, ám a több hónapos koplalás után a kapitánnyal egyetemben a legénység inkább úgy döntött, hogy a házakból érdemesebb ismét mentőcsónakokat ácsolni, mint a „madárürülékes szigeten éhen és szomjan halni.” (A több hétig tartó út során az egyik ladik végül is Pago Pago-szigetén, a másik pedig Nyugat-Szamoán kötött ki.)
Millersville, a szellemtelepülés
Jarvis-szigetének második gyarmatosítása időszaka 1935. március 26-án kezdődött el, amikor is az Egyesült Államok a Baker- és a Howland atollokkal együtt ezt a lakatlan földhalmot is az USA külbirtokának kiáltotta ki. 1936. május 13-án Franklin D. Roosevelt elnök a földkupac irányítását a Belügyminisztériumnak adta. A romos házak mellé ekkor épült fel a Millersville hivatalnokról elnevezett sátorváros is. Később a településen fakunyhókat és összkomfortos kőházakat is építettek az amerikaiak. A sziget második kolonizálására egyébként már nem a guanó bányászata, hanem a sziget geostratégiai elhelyezkedése, a Japán Császárság katonai megerősödése miatt került sor. Tokió egyre agresszívebb csendes-óceáni terjeszkedése miatt 1936-ban adták át a sziget rádióállomását, meteorológiai központját, világítótornyát, illetve repülőgép-leszállópályáját-, bár ezt végül soha nem használták.
Mivel a II. világháború kezdetén egy japán tengeralattjáró tüzet nyitott az atollon élő telepesekre, így Washington utasítására az USCGC Taney hajó 1942. február 7-én nemcsak evakuálta a szigeten élő telepeseket és katonákat, hanem ágyúival szét is lőtte, fel is égette Millersville falut, hogy az ne kerülhessen épségben a japánok kezeibe. Pár hónappal később a japánok pusztították tovább a település maradványait abból a meggyőződésükből, hogy az atoll repülőtere jó ugródeszka lehet az Ausztrália védelmére siető amerikai légierőnek.
A II. világháború után leghamarabb csak 1957 júliusában jelentek meg újra emberek a szigeten. A Nemzetközi Geofizikai Év keretén belül itt dolgozó tudósok visszaemlékezései alapján, ekkor már csak a világítótorony romjai voltak láthatók. 1974. Június 27-én a Rogers Morton belügyminiszter a szigetet vadrezervátumnak kiáltotta ki, amelynek határait 2009-ben bővítették ki 12 tengeri mérföldre (22 km) a sziget középpontjától számítva. A madármenhely békéjét az amerikai Hal-és Vadvédelmi Szolgálat, illetve az USA parti őrsége ellenőrzi. Az egykor dollármilliókat termelő atoll látogatása jelenleg szigorúan korlátozott. A Jarvis-szigetre általában csak kutatók és tudósok léphetnek be.
Forrás: GyártásTrend