A magyar közhiedelemmel ellentétben többnyire ezeknek az utaknak az ára egyáltalán nem éri el a csillagos eget, sőt, egy-egy last minute opciót 100-200 ezer forintból is ki lehet hozni – teljes ellátással, egy hétre. Ehhez persze az amerikai partok mellett kell élni, mert a legolcsóbb hajóutak Los Angelesből vagy Miamiból indulnak.

Vonzó, akár a mágnes

Gyerekkorom óta vonzottak ezek a hajóutak és az a kommuna, amely ezekben a gigászi szörnyekben rejlik. Elsősorban az érdekelt, mi mozgatja az egész monumentális gépezetet, de persze a mindennap más országban ébredés is a bakancslistán volt. 21 éves koromban elértem végre azt a korhatárt, amikor már dolgozhattam hajón, úgyhogy néhány nap alatt el is intéztem, hogy szakácsként felvegyenek a világ egyik legnagyobb hajójára, a Ruby Princessre.

Húszemeletes monstrum

Bő egynapos utazás után Miamiba érkezve a cég elszállásolt egy reptérhez közeli hotelben, ahonnan másnap reggel vittek el a kikötőbe. Két-három órás regisztrációs folyamat után rámutattak egy folyosóra: ott a hajója, lehet menni, kérem. A folyosó két méretes dolgot kötött össze, és először azt hittem, egy toronyházon át vezet az út, aztán észrevettem, hogy az már maga a hajó! Csak egyszerűen nem lehetett eléggé messze állni tőle, hogy a látványt befogadjam: húsz emelet, 300 méter hosszan, 113 ezer gigatonnába töltve.

Hálóhely a víz alatt

A személyzet minimum negyven nációból tevődik össze a nepálitól az izlandiig, de főleg indiaiakból és Fülöp-szigetekiekből áll. Szakácsként a harmadik emeleten szállásoltak el, amely még pont a víz alatt fekszik. Itt véget nem érő dolgozói kabinlabirintusok vannak a felszolgálók és a szakácsok számára. Alattunk egy szinttel a takarítók, mosodások, mosogatók és egyéb, tisztítással foglalkozók, többnyire indiaiak négyágyas lyukakba vannak tömve. Az a szint már eléggé horror, szerencséjükre elfáradnak annyira a munkában, hogy tudnak aludni a folyamatos gépzaj mellett is.

Alsó szintről feljebb jutni? Minimum egy óra

Eleinte azt javasolták, hogy induljak egy órával korábban munkába, ha a 15. emeleten dolgozom, mert meg kell tanulnom az utat és a liftek használatát. Hiába tettem így, mégis sikerült már az első napon elkésni. 1200 ember indul reggel dolgozni az alsóbb szintekről a felsőkre. A 12. szinten túl csak négy lift közlekedik, és az áruszállítás is ezeken történik. Ha sikerült is kievickélnem a kabinlabirintusból, és nem záródtak rám mindenféle random becsukodó vízzáró ajtók, akkor is ott volt még a tetemes várakozási idő. Idővel azonban sikerült a feljutás mesterévé válnom: hol legális (titkos liftek, lépcsők), hol illegális (vendégtéri liftek) módszerrel.

A srác, akit bacon-mannek hívnak

A hajó konyharendszere különben eszméletlen módon rendszerezett. Összesen tíz konyha felel a nyolc étterem és három büfé kiszolgálásáért. A kisebb, emberi mértékkel normális méretűnek mondható konyhákon csak alig egytucatnyi ember dolgozik, míg a négy nagy „galley”-ben több mint 200- an. Ezekben a 300-400 négyzetméteres konyhákban mindenkinek van saját pályája, ahol eléggé leegyszerűsített munkafolyamatokat kell végeznie, hatalmas mennyiségben.

Újként a galley-ben kezdtem, és napi negyed tonna bacont sütöttem, emiatt elneveztek bacon-mannek. Először azt hittem, ez egy gúnynév, de néhány hét alatt világossá vált, hogy mindenkinek van ilyen neve, sokszor hajósnyelven. A főnök például mindig „capo”, a raktáros a „cambusero”, de vannak angolosabb nevek is, mint például a milk-man, dish guy vagy runner. Minden konyhának saját liftje van a hozzá tartozó étteremhez, ezek az úgynevezett titkos liftek, ezeket a milk-, bacon-, meat-, fishmaneknek szánták, de aki tud róluk, az néha kihasználja a reggeli forgalomnál is…

Egy kis sütőbütykölés, és máris turistának érezheted magad

Egy varázslatos hónapnyi baconsütögetés után szóltak, hogy áthelyeznek. Attól kezdve éjszaka kellett bacont sütnöm, napi tizenkét órában. Ekkor már egyedül voltam az egész galley-ben, az éjszakai séf rendszerint jóízűen aludt valamelyik étteremben.

Este héttől reggel hétig tartott a munkaidő, de amint rutinosabbá váltam, az egész folyamat két órával rövidült, majd egy kis sütőmegbütyköléssel további kettővel… A nyert időnek hála, hajnaltól reggelig kialudtam magam, így délelőtt már rohantam is ki a Bahamákra, Mexikóba, Floridába, Venezuelába, vagy mikor hol voltunk. Igazi turistának érezhettem magam, azzal a kivétellel, hogy fél évig nem láttam a csillagokat és az éjszakát, de ez a fehér homokos tengerpartokon mai-tait szopogatva valahogy nem hozott le az életről.

„Környezetvédő” tengerjáró

Éjszakánként két sütés között (amit néha az indiai takarítónk is bevállalt egy dollárért) volt időm felfedezni a hajót is. Az első dolog, amit nem tudtam hova tenni, az a pulper, azaz daraboló, ahova a moslékot öntöttük. Ez egy hatalmas, vízzel hajtott folyam, ahová óránként fél tonna moslékot öntöttünk, és ebből volt vagy tíz a hajón. Egyszer lekövettem a pulper csöveit, hogy hol fér el ennyi moslék, és a végére érve csak egy szép nagy kivezetőcsövet találtam az óceánba… „Megy a halaknak” – mondták mindig az indiaiak. A másik történet a szeméttárolóval kapcsolatos, ahol egy táblát találtam, rajta az Egyesült Államok térképével, a környező tengerekkel és óceánokkal. Itt hat zóna volt kijelölve, hogy az ország partjaitól milyen messze lehet kidobni a különböző hulladéknemeket. A moslék mehet bárhol, aztán egyre messzebb mehet üveg, műanyag, fém, félúton felénk akár veszélyes hulladék is. Ami azt illeti, a Mexikói- öbölben még egy atomtemető is fel volt tüntetve. A világon tehát mindent a tengerbe dobtunk, amit nem lehetett elégetni.

Éjfélkor indul útjára a kabinparti

A pici kabint meg lehet szokni. Éjszakánként sokszor nyílnak egybe, és több társaság kezd afterozni, miután bezár a személyzeti bár. Ekkor átveszik a szerepet a „black cambuserók”, vagyis azok az emberek, akik kiállták a többórás sort a raktárkészlet kiárusításakor, amit havonta tartanak, és telepakolták a kabinjukat rengeteg szesszel és cigivel. Őket csak szimplán a telefonszámukról nevezik el (mindig négy szám), és mindig van valaki, aki tudja, kik ők. A hajó vezetősége egyáltalán nem tiltja ezt a tevékenységet, sőt, ezért végzik a kiárusítást, azonban akkora az igény rá, hogy mindenki titokban tartja az ötdolláros Jack Daniels lelőhelyét. Ha mindenkinek sikerült felpakolnia ezt-azt, akkor viszont indulnak a kabinpartik reggelig, aztán másnap a 15. szinten bevérzett szemű filippínók tolják a kedves vendégek elé a rántottát.

Ha kijutsz a partra, bordélynegyedet is rögvest találsz

A hajóscég különös figyelmet fordít arra, hogy ne őrüljön meg a dolgozó. Mindenkinek mindennap biztosítva van, hogy ki tudjon menni a partra. Lehet ez két óra, lehet hat, vagy lehetsz ugye éjszakás bacon-man…

Ezeken felül ott van a bár, ahol nevetségesen olcsón, adómentesen lehet lerészegedni, és van medence, jakuzzik, konditerem, karaokepartik, night clubok, BBQ-partik és havonta egyszer tombola, ahol nagyon durva pénznyereményeket lehet nyerni a személyzet tagjainak. Akinek ez mind nem elég, annak a Karibszigetekre érkezve taxihegyek állnak rendelkezésére, hogy a legkülönbözőbb bordélynegyedekbe vigyék. A csilivili partok és hotelek után néhány száz méterre, kapirgáló tyúkok és konténerek között vannak a szintén csilivili „night clubok”, amelyek éjszaka még sosem voltak nyitva, ugyanis csak a hajós dolgozók szolgálataira apellálnak.

Igazi nagy kaland

Az óceánjárókon való munkavállalásról szinte csak rosszat hallani: a poklok poklának nevezik. Ha azonban az ember tudja, merre kell szotyiznia, és mi hány méter, egészen megkönnyítheti a dolgát. Nagyon sok magyar költözött hajóra évtizedekre, de nem ők azok, akik három hónap után sírva hazafutnak, ezért sajnos a hajók híre sem a legjobb. Persze szó sincs álommelóról, nyilvánvalóan eszméletlenül kihasználják a munkavállalókat, főleg a kezdőket, de egészségesen vissza lehet azt kapni, ami jár (akár egy megbütykölt sütővel is). Pokol ide vagy oda, mindennap más országban ébredni úgy, hogy a végén már kevered Barcelonát Alaszkával – fenomenális érzés. Akárcsak a végén hazaérni és lemenni a Balcsira.