Mi­köz­ben a sváj­ci ol­da­lon Main­au szi­ge­te fe­lé ha­la­dunk, he­lyi kí­sé­rőnk, Doris Rinke ar­ról be­szél, ne­héz az éle­te an­nak az oszt­rák­nak, aki ezen az ol­da­lon vál­lal mun­kát: nem köt­nek rá a sváj­ci­ak biz­to­sí­tást, nem jár az el­töl­tött idő után nyug­díj, még­is, en­nek el­le­né­re 10 ezer em­ber jár át nap mint nap a sváj­ci ol­dal­ra dol­goz­ni, mert meg­éri a ván­dor­lás.

Köz­ben Doris azt me­sé­li, túl tisz­ta a Bodeni-tó vi­ze, né­hány hal­faj nem ma­rad meg ben­ne, mert nincs táp­lá­lé­kuk: a plank­to­nok, al­gák mes­­sze el­ke­rü­lik, nem sza­po­rod­nak eb­ben a kris­tály­tisz­ta víz­ben. A né­me­tek an­­nyi­ra meg­tisz­tí­tot­ták a vi­zet, hogy szám­ta­lan élő­lény­nek ez­zel a vesz­tét okoz­ták. Ezt azért tet­ték, mert a kör­nyé­ken 4 mil­lió hon­fi­tár­suk ivó­vi­ze­ként szol­gál a tó. Az­tán vi­dám tör­té­ne­tet hal­lunk ar­ról a kis fa­lu ko­los­to­rá­ról – Mün­ster­lin­gen ez a te­le­pü­lés –, amin épp át­haj­tunk: itt egy szob­rocs­ka ván­do­rol két ko­los­tor kö­zött, ami­ó­ta vi­lág a vi­lág. Hol a sváj­ci ol­da­lon dí­sze­leg, hol meg szem­közt, a né­met ré­szen, Hag­nau ko­los­to­rá­ban pi­hen. Ez at­tól függ, mi tör­té­nik té­len a tó vi­zé­vel: ha be­fagy, gya­log vi­szik át a szen­tet, ha nem, ma­rad­hat. Most 1963 óta a sváj­ci ol­da­lon ta­nyá­zik, és ál­lí­tó­lag ed­dig 33-s­zor tet­te meg a jé­gen az utat.

Meg­ér­ke­zünk Kon­stanzba, a tó dél­nyu­ga­ti part­ján fek­vő, 70 ezer la­ko­sú né­met kis­vá­ros­ba, amely kultúrközpon­t, egy­ben egye­te­mi vá­ros, ipa­ra és ke­res­ke­del­me ki­emel­ke­dő. Ha va­la­ki­nek is­me­rő­sen cseng a ne­ve, az nem vé­let­len, hi­szen 1414–18-ig itt volt a hí­res kon­stanzi zsi­nat. Két do­log­ról vált köz­is­mert­té: egy­részt – 1414-ben – itt tar­tot­ták a pá­pa­vá­lasz­tó konk­lá­vét, más­részt ők küld­ték mág­lyá­ra Husz Já­nost.

Még va­la­mi köt­he­tő a vá­ros­hoz, ami utunk so­rán meg­ha­tá­ro­zó: Kon­stanz szü­löt­te volt Zep­pe­lin gróf, ezért min­den nap órán­ként fel­száll – a tisz­te­le­té­re? in­kább üz­le­ti okok­ból – egy zep­pe­lin, amely las­san, mél­tó­ság­tel­je­sen le­beg a tó fe­lett. 18 em­ber fér fel egy­szer­re, és bár az egy órán át tar­tó lég­ha­jó­ká­zás nem 250 euró/óra, még­is min­dig te­le a ha­jó.

Meg­ér­ke­zünk Main­au szi­ge­té­re, raj­tunk kí­vül ezt te­szi még na­pon­ta több száz em­ber. El­ső­sor­ban né­me­tek, raj­tuk kí­vül más, eu­ró­pai or­szá­gok­ból ér­ke­ző tu­ris­ták, azon­kí­vül ame­ri­ka­i­ak és ja­pá­nok ke­re­sik fel ezt a bo­ta­ni­kus kert­jé­ről, dél­sza­ki nö­vény­vi­lá­gá­ról, ba­rokk kas­té­lyá­ról és temp­lo­má­ról vi­lág­hí­rű föl­di pa­ra­di­cso­mot. Be­lé­pő­díj: 10 euró.

Spe­ci­á­lis klí­má­já­nak, mész­kö­ves ta­la­já­nak kö­szön­he­tő­en itt a tró­pu­si fák, vi­rá­gok úgy vi­rá­goz­nak, mint­ha ott­hon len­né­nek. Main­auban min­den év­szak ké­sőbb kez­dő­dik – a tó kö­zel­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en –, to­vább tart az ősz, ké­sőbb kö­szönt be a tél, a ta­vasz, a nyár. 3 ezer m2-en csak ro­do­dend­ron­ból 280 fé­lét tar­ta­nak. Mindig egy év­vel előbb ter­vez­ni kez­dik a kö­vet­ke­ző év kert­jét, ho­va, mi­lyen dá­li­a­fé­lét, nár­ciszt vagy tu­li­pánt ül­tes­se­nek. Csak ró­zsá­ból éven­te 600 ezer hagy­mát cse­rél­nek!

Bár­mily hi­he­tet­len, de a szi­get tu­laj­do­no­sai, a svéd gró­fi csa­lád ma is ott él a nagy jö­vés-me­nés, kel­lős kö­ze­pén ba­rokk kas­té­lyuk fa­lai közt. Sőt, az épü­let al­só szint­je lá­to­gat­ha­tó, most épp te­rí­té­ke­ket, porcelán­neműt mu­tat­nak be. A ma 92 éves Lennart gróf az épü­let bal szár­nyá­ban la­kik, kö­zé­pen ta­lál­ha­tó a zász­ló­szo­ba, bal­ra az iro­dák. A gróf­nő, Soni­a, aki 40 év­vel fi­a­ta­labb urá­nál, 5 gye­re­ket szült. Mit mond­jak, olyan az egész csa­lád ki­csit, mint a film­be­li Addams Fam­i­ly.

A szi­ge­tet el­hagy­va cso­dás kö­zép­ko­ri vá­ros­ba, Lin­dau­ba ér­ke­zünk. Ez ke­res­ke­del­mi köz­pont, ba­jor tar­to­mány, de leg­hí­re­seb­bé még­is at­tól vált, hogy női ko­los­to­rá­ban ne­mes höl­gyek él­tek. Lin­dau és Mai­land kö­zött pos­ta­ha­jó köz­le­ke­dett, a vá­ros­ka re­ne­szánsz épü­le­te­it ma tu­ris­ták ez­rei ke­re­sik fel. A lin­dauiak­nak kü­lön­ben a ke­res­ke­de­lem ré­vén an­­nyi­ra jól ment, hogy egyik csa­lád­ja pél­dá­ul – a Fug­gerek – az olasz Me­di­ci­ek­nek és más ki­rá­lyok­nak ad­tak köl­csön, ha azok meg­szo­rul­tak. A lin­daui ki­kö­tő­ben ha­jó­ra szál­lunk, úgy in­du­lunk vis­­sza az auszt­ri­ai ol­dal­ra, Bre­genzbe. Még so­ká­ig lát­hat­juk a víz­ről Lin­dau jel­kép­ét, a ki­kö­tő­száj­ban ágas­ko­dó, büsz­ke ba­jor orosz­lánt.