A kiállítást az M1-en futó On The Spot dokumentumfilmesei, Cseke Eszter és S. Takács András nyitották meg, megbecsülve a tárlat „értékét”: 2012-ben 121 újságíró, fotográfus, hangmérnök, riporter és médiamunkás halt meg munkavégzés közben – ismertették a statisztikát –, ez az ára ezeknek a képeknek.

Cseke Eszter szerint a díjnyertes hírfotósok és dokumentumfilmesek egyik legnagyobb dilemmája az, amikor egy személyes drámát ábrázoló kép vagy film sikeres lesz, ezáltal valaki életének tragédiája a fényképész karrierjének egyik csúcspontja lesz.
„Ezt a dilemmát csak azok képesek feloldani, akik a helyszínen nemcsak a munkájukat végezték, hanem együtt éltek, lélegeztek azokkal, akikről a felvételeket készítették” – mondta.

S. Takács András elmondta, hogy kétféle fotóssal és filmessel találkoznak a frontvonalakon: az egyik már kiégett, cinikus, a másik pedig csodával határos módon megőrzött valamit abból az őszinte kíváncsiságból, ami miatt erre a szakmára adta a fejét, és ez a hozzáállás érződik is a legjobb képeken.

Cseke Eszter saját élményeikről is beszélt, amelyeket ugyanazokban a napokban éltek át a Gázai övezetben, amikor az idei fődíjas fotó készült. Szó volt arról is, hogy a haditudósítók és a fotósok hogyan képesek dolgozni háborús helyzetekben: „Segít az optika és a kijelző, mert egészséges távolságot biztosít a borzalmaktól a legrázósabb helyzetekben, ugyanakkor azok lesznek a legjobb képek, amik elég közelről mutatják a valóságot”.
S. Takács András hozzátette: „Ma már a világ legtöbb televíziójában nem kerülhetnek adásba a World Press Photo legjobb képei, mert túlságosan fájdalmasak, véresek és valóságosak a főműsoridőhöz. Éppen ezért ilyen erőteljes ez a kiállítás, és a fotográfia jobban él, mint valaha”.

A Néprajzi Múzeumban a World Press Photo díjnyertes képei mellett folyamatosan vetítik az On The Spot dokumentumfilmjeit is, amelyek ugyanazokon a helyszíneken készültek, mint a kiállítás fotói, Gázától Japánig.