Szerencsém volt az Európai Labdarúgó- szövetség év eleji sorsolásán, a négyszeres túljelentkezés ellenére vehettem jegyet a magyar válogatott mérkőzéseire. Mivel eleve optimista alkat vagyok, a továbbjutásban bízva bejelöltem a „kövesd a csapatot” opciót is a jegyrendelésnél. Igaz, amikor elmondtam ezt az ismerőseimnek, mindannyian kinevettek. Három vereséggel fogunk hazajönni, mondták, már az is kisebbfajta csoda, hogy harminc év után kijutottunk az Eb-re.

Nem olcsó mulatság a drukker élete

Franciaország nem olcsó, és mi, magyarok alaposan hozzájárultunk a helyi gazdaság fejlődéséhez: több tízezer eurót hagytunk például a méregdrága autópályák fizetőkapuinál. Egy autóra vetítve legalább kétszázötven eurónyi, vagyis hatvanezer forintnyi volt az útdíj azoknak, akik követték a csapatot. A belvárosok éttermei és sörözői tele voltak meggypirosba vagy fehérbe öltözött hazai drukkerekkel, és persze fizetni kellett az Eb idején a szokásosnak legalább a duplájára ugró szállásdíjakat is. Kiszámoltam: egy négyfős szurkolócsapatnak, autóval, alapszállodákban lakva (nem tömegszálláson, de semmi luxus), diszkontáruházakból étkezve is legalább másfél millió forintjába került a franciaországi kaland.

A szobaárakra egy példa: a négyfős apartmant sehol sem adták kétszáz eurónál kevesebbért egy éjszakára.

A jegyek is komoly pénzbe kerültek. Aki biztosra akart menni a sorsoláson, és nem a legolcsóbbakat célozta meg, annak 145 euróba, vagyis közel negyvenötezer forintba került egy tikett. És gondoljuk el, meccsenként húsz-harmincezer magyar ment ki a válogatottat megnézni…

Focimeccsen jártál már? Még soha!

Sokan óriási áldozatokat hoztak, hogy elkísérhessék a magyar csapatot. Beszéltem olyan férfival, aki hitelt vett fel azért, hogy kint lehessen, mások autóban aludtak napokig, mert szállodára már nem maradt pénzük. Láttam egész családokat magyar színekbe öltözve, és rengeteg jó arcú fiatalt. Olyanokat is, akik bevallották, hogy eddig egyetlen labdarúgó-mérkőzést sem néztek még meg élőben, futballstadionban.

Mindez abból a szemszögből is különösen érdekes, ha egyszer mi is rendezhetnénk valamilyen világeseményt – egy budapesti olimpiára például százezer számra érkeznének vendéglőkben ebédelő- vacsorázó, napokig-hetekig a szállodáinkban lakó szurkolók, akik a köztes napokban utazgatnának az országban, nem csak a fővárosban hagyva jelentős mennyiségű pénzt.

A „Hajrá, Magyarország!”-os alsógatya is elfogyott

Szurkolónak lenni egyébként itthon sem olcsó mulatság. A nagy sportszergyártó cég által készített, hivatalos válogatott mez 22 ezer forintba került, persze addig, ameddig lehetett kapni, mert percek alatt elkapkodták. Ugyanennyi pénzből az egyik diszkontláncban komplett felszerelést, pólót-rövidnadrágot-zászlót, de még „Hajrá, Magyaroszág!”-os alsónadrágot és háromszínű arcfestéket is tudtunk venni. És akkor még nem beszéltünk Király Gábor immár legendás szürke mackónadrágjáról, amelyből ipari mennyiségben adtak el a boltok.

Lyon, Bordeaux jó, Marseille nem annyira

A mérkőzések közötti szünnapokon volt lehetőség turistáskodni is egy kicsit. Maguk a franciák azt tartják, hogy Bordeaux a legélhetőbb városuk, nekem mégis Lyon tetszett jobban. Talán azért, mert épp a zene ünnepére esett a városnézésünk, és minden sarkon történt valami váratlan. Az egyik téren tűzoltózenekar játszott, az utcára nyitott bárokban dzsesszénekesek szórakoztatták az arra járókat, egy passzázsban pedig váratlanul megálltak az emberek, előbukkant egy karmester, és gyönyörű kórusművel leptek meg a járókelők. Szinte mindenki énekelt, egy pillanatra meg is ijedtem, mi lesz, ha nekem is beint a karmester, én pedig belesülök a szólamomba.

Szóval Lyon nagyon tetszett, és Bordeaux is, amelyet már az osztrákok elleni kettő–nulla eufóriája után néztem meg, érthetően felfokozott hangulatban. Marseille elesett: ugyan megvannak a történelmi értékei, a magyarok is örömmel hajóztak ki If várához, hogy fotózkodjanak Edmond Dantes cellájában, de a hétköznapoknak már fájdalmasan kevés közük van ahhoz, amit mi európai kultúrának hívunk…

Magyar szimpátia, laza ellenőrzési kordon

Hogy milyen végignézni egy győztes meccset élőben, arra jöjjön a bordeaux-i példa. A hó borította, sűrű erdőt idéző, rengeteg acéloszlopra állított Matmut stadion előtt meglepődve láttam, hogy több jegyüzér is lobogtatja a belépőket. Előbújt belőlem az újságíró, ezért egyiküket megkérdeztem, hogy mennyiért adja a jegyet.

Mennyit adsz érte, kérdezett vissza, majd látva tétovázásomat, folytatta: negyven euró darabja. Mivel nem csaptam le rá azonnal, visszakérdezett: mennyit adsz érte?

Volt érvényes jegyünk, ezért nem alkudtam tovább. A belépésnél nem volt tömeg, a fekete jegyszedőlány, látva a magyar trikolór színeket rajtam, fülig érő mosollyal és hangos sziával üdvözölt – több szót még nem tudott magyarul.

A második körben a csomagot nézték meg, meg is motoztak, de a szervezők által előzetesen beígért szigorúságnak semmi nyoma nem volt. Nem használtak fémkeresőt, és a kistáskákba is csak tesséklássék módon nézett bele a biztonsági őr (akár egy tőrkést vagy egy kézigránátot is be tudtam volna csempészni).

A harmadik ellenőrzésnél már csak a jegy vonalkódját olvasták le, utána beengedtek mindannyiunkat, és mehettünk is a szektorunkba megkeresni a helyünket.

Még a szponzorsör is pénzbe került

A magyar Himnusz alatt kicsin múlt, hogy nem sírtunk örömünkben. Nagyszerű érzés volt a végig éneklő, a csapatát biztató magyar szurkolótábor tagja lenni – a hangom ugyan hamar elment, ezért kénytelen voltam beruházni hat eurót egy kólába, hogy valamelyest visszatérjen. Már megvettem az italt, amikor láttam, hogy fiatal fiúk hátukon hordóval árulják a közönségnek a félszázalékos (!) alkoholtartalmú szponzorsört…

Érdekes volt a két tábor interakciója is. Ha az osztrákok rázendítettek egy rigmusra, mi azonnal válaszoltunk – a mi táborunkból természetesen úgy tűnt, hogy mi vagyunk a hangosabbak, de az tény, hogy mi voltunk többen.

Amikor egy osztrák játékos fetrengeni kezdett a gyepen, szabadrúgás megítélésére próbálva rávenni a bírót, a magyar tábor egy emberként skandálta a sértőnek szánt rigmust: Conchita, Conchita! Amikor a mi csatárunk, Szalai mutatott be műesést, az előttem álló magyar drukker megjegyezte borízű hangján: előjött az NB I.-es rutin!

Szeszélyes időjárás, bőrig ázó magyarok

A szünet tizenöt perce alatt a szurkolók két dologról beszélgettek: az első negyvenöt perc alapján a várakozásokkal ellentétben volt keresnivalónk a gyepen az osztrákok ellen, a másik téma pedig a helyi időjárás volt, mert nem akadt olyan, aki a nap folyamán ne ázott volna el párszor. Bordeaux- ban ugyanis teljesen természetes, hogy az egyik percben hét ágra süt a nap, a másikban szakad az eső, ezért egy helyi mondás azt tartja: ha a városba indulsz, esernyőt és napszemüveget mindig vigyél magaddal!

A kemény mag is ellágyult a sikerre

A második félidőre egészen harapós kedvű magyar csapat érkezett a gyepre, és mivel az osztrák kapu előtt ültünk, az események előttünk zajlottak. Most kérünk egy magyar gólt, mondtam viccből a bátyámnak, mire az addig túl sokat nem mutató csatárunk – akinek lecserélését a tömeg is követelte, Böde Dani nevét skandálva –, Szalai simán bevágta. A kifejezés, hogy felrobbant a magyar szektor, nem fedi a lényeget. A harminc év késéssel érkezett gól hatására egyszerűen eksztázisba kerültünk. Amikor a francia bíró ráadásul még az osztrákok egyik legjobb játékosát is kiállította, karnyújtásnyira került a magyar siker, mindenki az órát figyelte szorongva.

A frissen beállt Stieber pedig pimaszul átpöckölte az osztrák kapus fölött a labdát, az a hálóba hullt, sírva ölelgettük egymást – egyszeriben mindenki megértette, hogy sok évtized kihagyás után győzelemmel mutatkozunk be egy komoly tornán.

Kint álltunk a lelátó előtt, amikor hazaindult a magyar kemény mag is. „Auf Wiedersehen!” rigmussal vonultak ki, és ahogy bandukoltunk a villamos felé, egyikük azt mondta rekedt hangon a társának: ugye, mennyivel jobb ezzel az érzéssel hazamenni?