Persze arra nem volt garancia, hogy évtizedek óta a fociban nem jegyzett, európai színvonalú labdarúgó-stadionokkal alig rendelkező ország (társulva a fociban jóval erősebb Horvátországgal) kapja meg a rendezés jogát. Nem kétséges, ha megnyertük volna, megcsináljuk. A kormány elkülönített 160 milliárd forintot a szükséges beruházásokra, és színvonal ide vagy oda, a magyar válogatott résztvevője lehetett volna az Európa-bajnokságnak. Hogy végül miért az ukrán–lengyel páros győzött, arról sejtéseink vannak. Mindkét ország óriási piac, ráadásul Ukrajna európai integrációja világpolitikai jelentőségű kérdés. Adjunk hozzá némi – a fociban nem szokatlan – korrupciót, és kiderül, hogy a mi ajánlatunk Platini Aranylabdájával és a tizenháromezer oldalas pályázati anyaggal ebben a versengésben igencsak kevésnek bizonyult.

A történetnek itt vége is lehetne, de felvetődik egy izgalmas kérdés: megmaradt 160 milliárd forintunk, mit kezdjünk vele? Mi lenne, ha a turisztikai szakma bejelentené igényét a beígért és 2005-ben kormányhatározatban garantált 160 milliárd forintnak egy részére, mondjuk a felére? Legyen csak a fele, a másik fele a sportélet élénkítésére, utánpótlás-nevelésre, miegyébre juthatna. Maradna 80 milliárdunk, mire költsük? Okos befektetéssel megsokszorozhatnánk ezt a pénzt. El kellene indítani végre az évek óta halogatott Budapesti Kongresszusi Központ építését! Érdemes lenne néhány nyilvános vécét is helyrehozni a fővárosban, talán Mezőkövesdnek is jutna valamennyi a repülőtér újraindításához, a Tisza-tó körül nem ártana néhány utat (gyakorlatilag az összeset) járhatóvá tenni, adni még vagy 100 milliót évente szúnyoggyérítésre, esetleg komolyabb európai reklámkampányba kezdeni. A lehetőségek sora korlátlan.