A nagyobb visszhangot kiváltó reklámos-, marketinges és pr-es botrányok után a nemzetközi szaklapok rendre előveszik az utóbbi évek, vagy minden idők legnagyobb katasztrófáit. Most az indiai Ford-kampány botránya (ügynökség: JWT India, a JWT-nek még lesz szerepe) után mutat be a Marketing Magazine újabb ötöt, amiről talán még nem hallottunk.

Arról korábban mi is beszámoltunk, hogyan őrjöngött Martin Sorrell, a WPP mindeható ura, amikor megtudta, hogy a Young & Rubicam buenos airesi irodája a 2012-es londoni olimpia előtt az argentin olimpiai válogatottnak készített reklámszpotjában a Falkland-szigeteket argentin anyaföldnek mutatta be. A reklámból diplomáciai bonyodalom lett.

{youtube|id=lSlyQp9NAoM}

A Marketing Magazine második helyre tette a Hoover porszívómárka húszmillió (más forrás szerint ötvenmillió fontba) fontba kerülő rossz marketinges döntését. Az 1992 és 1994 között tartó promóciós ajánlat úgy szólt, hogy aki száz fontnál nagyobb értékű porszívót vásárol, az két ingyen retúr-jegyet kap Európába vagy az USA-ba. Így például aki a legolcsóbb, 119 fontba kerülő porszívót megvette, az kaphatott két jegyet New Yorkba és vissza. Az akció ideje alatt körülbelül százezer ember élt a lehetőséggel, természetesen mindnyájuk követelte is a jegyeket. Már az 1998-ban lezárt bírósági határozat előtt az ügyvezetőt és a legtöbb vezető marketingest kirúgták a vállalattól, de 1998-ban a Hoover brit leánycégét kénytelenek voltak eladni az olasz Candy porszívógyártónak.

Az arab tavasz eseményeit kommunikációs szempontból szokás úgy interpretálni, mint az internet és a közösségi média által katalizált forradalmat. Erre telepedett rá a Vodafone 2011-ben, amikor Egyiptomban egy reklámjuk azt sugallta, hogy nekik is óriási szerepük volt az arab tavasz kirobbantásában. Az Our Power-kampány szövege az volt, hogy „Mi nem küldtünk senkit az utcára, nem mi kezdtük a forradalmat. Mi csak emlékeztettük Egyiptom népét, micsoda hatalom van a kezükben”.

{youtube|id=st5okICNVHU}

A reklámra a forradalomban is kulcsszerepet játszó blogger, Mohammed El-Dhashan válaszolt a legfrappánsabban. „Nem számított az aktivizmus, az ellenállás, több évtizednyi felgyülemlett sérelem, a borzasztó gazdasági helyzet, a lábbal tiport politikai szabadság, a rendőri brutalitás, a kínzás, stb. Nem! Mi csak megnéztük a Vodafone reklámját és egyből azt gondoltuk. Hé! Milyen erősek is vagyunk! Gyerünk, döntsük az elnököt!”

A Vodafone elhatárolódott a JWT által készített reklámtól és azt állították, hogy a reklámot „belső használatra” készítették, nem a nyilvánosságnak szánták.

Se szeri se száma a Twitter-használathoz köthető ballépéseknek (erről itthon minden szempontból a Vodafone tudna sokat mesélni), de kevés olyan gyökér módja volt eddig, ahogyan a brit Habitat nevű bútoráruház élt vissza a hashtagekkel 2009-ben. Valaki a vállalattól, vagy annak ügynökségétől (soha nem árulták el a felelősök nevét) úgy gondolta, hogy érdemes a posztokat #iran #mousavi és #iphone hashtagekkel ellátnia, hátha megugrik a Habitat Twitter-account követőinek a száma. Az akció utáni kommentviharban a legenyhébb jelző a „szégyen” volt. A Habitat természetesen rátett még egy lapáttal, amikor az ilyenkor szokásos magyarázkodásában elővette, hogy „nem engedélyezett hashtagek mentek ki”.

A Marketing Magazin által utolsóként bemutatott bukta értékeléséhez alighanem britnek kell lenni, ugyanis mi nem nagyon látjuk ballépésnek, maximum idegesítőnek. A kilencvenes évek végén a Sainsbury áruházlánc „Value to Shout About” kampányának arcaként a Monty Pythonból és a Waczak szállóból ismert John Cleese humoristát kérte fel. Az idiótának beöltöztetett Cleese a Sainsbury ajánlatait ordítja el, miközben megjegyzi, hogy azért kell neki megtennie, mert a Sainsbury személyzete túl jó ahhoz, hogy kiabáljon. Mind a közönség, mind a Sainsbury alkalmazottai kikérték maguknak, hogy a szpotban ki lettek oktatva. Ráadásul a szpot nem hozta meg a várt eladási adatokat sem.

{youtube|id=Nf0j3Oz6gGY}