Az NDK négy évtizedes fennállása alatt mintegy 180 ezer besúgót foglalkoztatott a rendszer. Bámulatos eredmény annak tudatában, hogy a Stasi indulási létszáma 1950-ben mindössze ezeregyszáz fő volt. A nyolcvanas évek végére 91 ezerre dagadt állományi létszám hajmeresztő – egyebek mellett ezt is megtudhatjuk a Runde Ecke, vagyis az eredetileg biztosítótársaságnak szánt, néhai lipcsei titkosrendőr- palota múzeumának dolgozóitól. Ugyanakkor továbbra is nyitott kérdés, hogy miket tartalmaztak azok a dokumentumok, amelyeket az utcákon zajló békés forradalom alatt, 1989-ben odabent leszecskáztak és briketté tömörítettek. Addig is, amíg ezt kutatják, maradt mintegy 111 kilométernyi összegyűlt akta. Szerettek dokumentálni a fiúk, volt is miből meríteni; csak Lipcsében 590 megfigyelési ponton követték a nép minden lépését a nép érdekében. Meglehet, a Stasi bezárásakor csupán 91 pontról számolt be. Napi 1500-2000 levelet bontottak fel, majd vissza is zárták és továbbpostázták őket. Jól dolgozott a HR-osztály is; már a 14 éves fiatalokat elkezdték befűzni, főképp fiúkat. Nyugdíjasállásnak ígérkezett. Nyugdíjig tartó álmaiknak 1989. december 4. vetett végett, amikor a Stasi olvasatában a „Nyugat által fizetett hangos kisebbség”, valójában több ezer fős tömeg a Runde Eckéhez vonult és egy puskalövés nélkül elfoglalta az épületet. Szerencse, hogy lövés nem dördült, mivel az épület dugig volt fegyverrel. Azóta is úgy van minden a kiállítótérben, ahogy azon a szép napon találták – zárja beszámolóját idegenvezetőnk.
ELRETTENTŐ IRON MAIDEN-PLAKÁT
Jó kint lenni újra a szabadban, még akkor is, ha már csak mosolygunk a propaganda olyan melléfogásain, mint az a földszinti folyosón lógó plakát, amely fennen hirdette, hogy „Így akar minket az ellenség megsemmisíteni”, és elrettentő példaként a plakát közepén az Iron Maiden Eddie-je, illetve Starsky és Hutch virított. Mindeközben fantomcégek nevére a Stasi nyugati technikákat vásárolt: mikrofont, fényképezőt, magnetofont. Mindez csak a jéghegy csúcsa, szóval érdemes a Lipcsébe utazó csoportokat befoglalni a Runde Ecke vezetett túráira.
A Stasi-központból vezessen az utunk a Szent Miklós-templomba! A nyolcvanas években kezdődő „békeimáknak” helyet adó templom hamar ellenzéki közösségi térré változott, amiről a Stasi sem akart lemaradni. Vesztükre azonban a templom karakán papja odamondogatott nekik, például ha napközben – szigorúan álcázva – beültek a sorok közé, Christian Führer felhívta rá a figyelmüket, hogy a rendes emberek ilyenkor dolgoznak. Persze nem ért fülig a közeg szája, hogy a templom egyre erősebb ellenzéki erőddé növi ki magát, a templom környékén ezért folyamatosak voltak a vegzálások.
HANGZUHANY A BÚRA ALATT
Visszatérve Wagnerre, ő sem a legbékésebb korban látta meg a napvilágot. Születése évében épp a népek csatájában páholták el a Szászországgal szövetséges Napóleont, majd a lakosságot tífuszjárvány tizedelte, amelyben a kisbaba Wagner elvesztette édesapját. Az idősebb Wagner azt még megélhette, hogy fiát a Tamás-templomban megkereszteljék. Ott, ahol a méltán híres fiúkórus már 800 éve énekel, és amelynek karnagya Lipcse legjelesebb zeneszerzője, az eisenachi születésű Bach volt. Életműve vitán felül mély nyomott hagyott a világ zenetörténetében, de azt ki tudja, hogy miért nem gombolta be sosem dolmányán felülről a második gombot? Mert az így keletkezett lyukba rejtette karmesteri pálcáját. Aki szeretné megtapasztalni, milyen egy pálcával a kezünkben zenekart vezényelni, meg se álljon Mendelssohn egykori lipcsei házáig. A kiállítás földszintjén egészen sci-fibe illő módon tesztelhetjük karmesteri képességeinket. Egy teremben voltaképpen oszlophangszórókkal nézünk farkasszemet; „ők” a zenészek. Mindegyikre ki van írva, melyik hangszer. Kezünk mozgását egy kamera figyeli, a mozgás intenzitásából egy szoftver számolja ki az egyes hangszerek játékának hangerejét, tempóját. Hasonlóan jó móka a „So klingt Leipzig” vagyis az Így zeng Lipcse című hangzuhany a belváros egyik árkádja alatt. Csak meg kell állni a hatalmas fodrászburára emlékeztető alkalmatosság alatt, és hallgatni, ami a hangszórókból érkezik: városzaj és zene a 18., 19. és 20. századokból. Megtalálni nem nehéz, csak követni kell a Notenspur, vagyis Lipcse öt kilométer hosszan tekergőző, 23 állomást érintő, a burkolaton 155 acéllappal jelzett zenei ösvényét. Öt kilométer nem kevés, ha közben megéheznénk, harapjunk egy kis Bach-tallért az ösvény egy cukrászdájában. Gondolták a derék lipcseiek, hogy ne csak Mozartnak legyen golyója, hanem Bachnak is – tallérja.