A XIX. század elejére London lakossága és a város kiterjedése jelentősen megnövekedett. A külvárosokból naponta munkahelyükre utazó ingázók nagy része a vasútvonalakat használta. A kialakuló forgalmi dugók már-már elviselhetetlenné tették az életet a fővárosban, ugyanis a városba érkező és közlekedő 200 ezer dolgozó omnibuszokra, lovas kocsikba, taxikba szállt, hogy időben érkezzen munkahelyére, az ország kereskedelmi központjába, a City of Londonba.

London 1850-re már hét vasútvonal-végállomással büszkélkedhetett: délen a London Bridge és a Waterloo, keleten a Shoreditch és a Fenchurch Street, északon az Euston és a King's Cross, nyugaton pedig a Paddington végállomással. A City of Londonban azonban csak egyetlen állomás volt a Fenchurch Streeten. Először újabb vasútvonalak építésével akarták megoldani a tarthatatlan helyzetet, amit újra és újra a parlament elé tártak, de mindhiába. A City of London és a végállomások földalattival való összekötésének gondolata 1830-ban született meg.

Charles Pearson ügyvéd, parlamenti képviselő először arra gondolt, hogy létesítsenek egy központi pályaudvart, amelyet a különböző vasúttársaságok közösen üzemeltethetnének, és amelyet egy alagúton keresztül lehetne megközelíteni. Pearson egyben a Cityben dolgozó munkások szociális körülményeit is javítani akarta azzal, hogy olcsó utazást biztosít számukra az otthonuktól a munkahelyükig. Sőt, azt remélte, hogy így a várost övező nyomornegyedek is felszámolhatók. Beterjesztését a parlament 1846-ban újra elutasította, de Pearson nem adta fel, lankadatlanul kilincselt ötletével. Közreműködött a City Terminus Company létrehozásában, melynek célja az volt, hogy a Farringdon Street és a King's Cross között kapcsolatot létesítsen.

Bár a City of London teljes erőbedobással támogatta, a vasúttársaságok nem mutattak érdeklődést. Nagyobb sikerrel járt egy másik cég a Bayswater, Paddington and Holborn Bridge Railway Company, amely az egyik legnagyobb vasúttársasággal, a Great Western Railway-jel (GWR) szövetkezett, és felvásárolta a City Terminus Companyt is. Az anyagi forrást a GWR biztosította, így az általuk épített Paddington pályaudvar is része lett a tervnek. 1854-ben a parlament végül elfogadta azt a törvényt, amely egy földalatti vasútvonal építését kezdeményezte a Paddington pályaudvar és a Farringdon Street között a King's Cross pályaudvar érintésével.

A tervezett földalatti vasút a Metropolitan Railway nevet kapta. Innen származik a ma használt "metro" elnevezés is. Ezután azonban még évekig tartó huzavona és pénztelenség következett, míg végül Pearson lobbi tevékenységének köszönhetően 1860 májusában John Fowler főmérnök vezetésével megindulhatott az építkezés. A félbevágott ellipszis alakú, lapos keresztmetszetű alagutakat szélesre tervezték, és az úgynevezett „cut-and-cover" módszerrel építették (a felszíni talaj kiásását követően a keletkezett vájatot befedték, mint a budapesti Millenniumi Földalatti esetén is).

Ez a módszer azonban nagy felfordulást okozott, hiszen a vonal mentén álló felszíni épületeket le kellett bontani. Három vágány futott az alagutakban párhuzamosan, úgyhogy rajtuk mindkét irányban normál és széles nyomtávú vonatok is közlekedhettek. A sínpálya felépítménye falazott alapon feküdt, amelybe beágyazták a síneket. Az alagutakat szellőzőkéményekkel látták el, mert 1890-ig kizárólag gőzmozdonyok bonyolították le a Metropolitan forgalmát.

A kialakított szellőzőnyílások lehetővé tették, hogy a nagy teljesítményű ventilátorok az alagútból a felszínre juttassák a füstöt, helyére pedig friss levegőt pumpáljanak. Egy ilyen szellőzőnyílás még ma is áll a Leinster Gardens 22-ben. Az alagút falait téglával bélelték ki, az alapot homorú falazattal erősítették meg. A londoniak nagy lelkesedéssel vették birtokba 1863. január 10-én a világ első földalatti vasútját, amely néhány hónap leforgása alatt naponta 26 ezer főt szállított. Az állomásokat igényesen alakították ki, bár a kocsikon nem voltak ablakok, mert a tervezők meg akarták óvni az utasokat az alagút kopár falának látványától.

Attól is féltek, hogy az utazók pánikba esnek, ha tudatára ébrednek, mekkora sebességgel közlekednek a szerelvények. A londoni után, másodikként, de az öreg kontinensen először Budapesten indult el a földalatti vasút 1896. május 2-án. Az angolok által Tube-nak, vagyis "csőnek" becézett londoni metróhálózat 11 vonalával, 207 megállójával és 402 kilométeres pályahosszával mára London egyik legismertebb jelképévé vált. A szigetország bűszkeségét tavaly 1,2 milliárd utas vette igénybe.