Egy napot Szkopjéban, hármat pedig Ohridban terveztem eltölteni. Feltétlenül meg akartam nézni a Balkán egyik legszebb természeti képződményét, a Matka-kanyont, ami mindössze 20 percnyi autózásra fekszik Szkopjétól.

A nálunk méltatlanul ismeretlen, a Balkán Jeruzsálemének is nevezett Ohrid városról és az azonos nevű tóról is olyan szépeket olvastam, hogy teljesen egyértelmű volt, meg kell néznem.

A Macedónia és Albánia között elterülő, 358 négyzetkilométeres Ohridi-tóról azt írják az úti beszámolók, hogy gazdagabb az élővilága, mint a Tanganyika-tóé.

A balkáni országok a magyar közvélekedéssel ellentétben mind remek helyek és a közbiztonsággal is minden rendben. Ez már nem is lepett meg, megtapasztaltam a közelmúltban Koszovóban és Boszniában is.

A macedón ember – és a többi balkáni ország népe is - tapasztalataim szerint imád segíteni, ha véletlenül olyat kérdezünk, aki nem tud angolul, egyszerűen elkísér úti célunkhoz vagy megmutatja a helyes irányt.

Egy helyi ékszerész szerint a Balkán nagyvárosai, bár kevésbé népszerűek, mint nyugat-európai társaik, ellenben sokkal biztonságosabbak. 

A buszközlekedés is teljesen rendben van Macedóniában, pedig amikor a neten próbáltam keresgetni a járatokat, akkor semmiféle társaság menetrendjét nem leltem meg ott. A buszmenetrend - nem biztos, hogy a legmodernebb LED táblán, bár sokszor azon - tökéletesen ki van írva, és pontosan akkor indul és érkezik is a busz.

A reptérről kiváló autóbuszjárat közlekedik a belvárosba, aminek van megállója a központi buszállomáson is. Onnan sima ügy Ohridba eljutni: ez egy látványos, háromórás utazás a hegyek között.

Odaérkezve jött az igazi meglepetés… Olyan tiszta tavat soha eddig nem láttam, beleértve a tengereket is, amilyen az Ohridi-tó vize. A környéken teljes harmóniában a város és az érintetlen, valószínűtlenül zöld természet.

A sétálóutca pont olyan nyüzsgő és ugyanúgy tele van bárokkal, mint bármelyik európai nagyvárosban. Feltűnő a tisztaság. Korán reggel takarítják a járdákat, az ablakokat, asztalokat, a szemeteseket minden éjjel ürítik. Ez utóbbit azért emeltem ki, mert a „balkáni” jelző az én szókincsemben kicsit átalakult… én már épp példaként emlegetem, miszerint szeretnék én olyan balkáni körülményeket a Király utca forgatagában reggelenként, mint arrafelé.

És ha már beülünk valahová, kóstoljuk is meg a helyi finomságokat! Történelmi okoknál fogva a macedón konyhában keveredik a török, a görög és a délszláv ízvilág. Burek, csevap, grillezett húsok és rengeteg hagyma. Ami a legnagyobb meglepetés: fagyi minden mennyiségben.

Egymást érik a fagyizók, reggel kilenckor már fagyiznak az emberek. Én is megkóstoltam, és utána már nem csodálkoztam: ez a hely a fagylalt szerelmeseinek igazi Kánaán.

A tavon szervezett hajózásra véletlenül keveredtem el. Az angolul zavarba ejtően jól beszélő helyiek beszéltek rá, mert az eredeti tervben a Strugába, a közeli kisvárosba történő átruccanás szerepelt. A helyiek azt mondták, ha a természetbe vágyom, akkor menjek el a hajóútra. Megvettem a 10 eurós jegyet és elindultunk.

Az utószezonban megszokott utaslétszám nem is lepett meg, az összetétel viszont annál inkább. A helyi utasokon kívül, akiket nyilván a szeptemberi nyár vonzott oda, a turisták szinte mindegyike holland és ausztrál nemzetiségű volt, később megtudtam a helyiektől, ez az általános errefelé.

A tó szépségére nem keresek jelzőt, a kristálytiszta víz, a madarak, az égig érő hegyek együtt olyan látvány, hogy még a sokat látott utazó is egy rövid idő után elteszi az fényképezésre alkalmas kütyüjét és csak gyönyörködik a látványban. 

A Szent Neum Kolostor – ahol három órát tölthetett a hajó népe - számomra főleg a táj miatt volt elbűvölő. Az udvara tele pávákkal és itt-ott felbukkan egy-egy fröccsöntött kereszt, giccses miegymás, de éppen ettől szerethető az egész. A mellette lévő kis tavon lehetőség van csónakázni, vízeséseket nézni, de én inkább az albán határhoz történő eltévedést választottam.

Útközben még el is csodálkoztam, miért áll meg mellettem az albán rendszámú autó és kérdik meg a benne ülő nagyon mosolygós és kedves idős emberek, hogy elvigyenek-e esetleg. Aztán megláttam a határszakaszt jelző táblát és az arra járó katonák előzékenyen visszafordítottak.

Közel 10 kilométeres gyaloglás után egy félig albán, félig macedón faluban találtam egy kiskereskedelmi egységet, ami arrafelé szokásos fúziója volt a biliárdos kocsmának és a szatócsboltnak. Ugyan csak zacskós Nescafe-t lehetett kapni, viszont a biliárdozó helyiekkel istenien elbeszélgettünk valamilyen nyelven, nagyon jól megértettük egymást, végül a vízért meg a kávémért 10 denárt (50 forintot) fizettem. 

Útban hazafelé Szkopjéban már csak egy bő félnapot töltöttem el. Tanulság: amire elsőre rettenetesnek tűnik, az egyszer csak imádnivalóvá válik. A főváros főterén a nagy testű bronzkutya, a híres macedón nemzeti hős, a híres költő és Teréz anya (aki Szkopjéban született) szobra békésen megfér egymás mellett.

A főtéren lévő, égig érő oroszlános szökőkutak mellett békésen fagyiznak az emberek, vagy éppen sétálgatnak a Vardar folyón átívelő hidakon. A híres kőhídon haladt át a fehér út, amely a tevekaravánok által elhullatott fehér gyapotról kapta a nevét.

A sok bűbájos történet közül nekem a legkedvesebb az volt, hogy az utolsó szkopjei tevét egy cseh mutatványos csapat vitte magával 1937-ben. 

A törökös kereskedőnegyed sok utazási oldal szerint Európa egyik legegyedibb és legkülönlegesebb bazárja, bejáratánál a Délkelet-Európai Egyetemmel, mecsetekkel, igazi keleti hangulattal.

A város zűrzavaros eklektikáját félóra után már annyira imádtam, és mivel épp az eredeti célpont, a Matka-kanyon maradt ki a túrámból, hogy hazaérkezésem másnapján újra csak vettem egy jegyet Macedóniába.