A dél-spanyolországi Sevillában tartotta a Magyar Utazási Irodák Szövetsége (MUISZ) soros közgyűlését, amelyre mi is meghívást kaptunk. Arról, amit a szakmai programon hallhattunk, már beszámoltunk korábban, most következzék a helyszínről egy személyesebb jellegű tudósítás, hiszen nagy élmény volt felfedezni ezt a minden  ízében gyönyörű, a spanyol szecesszió szépségét hirdető várost, Andalúzia fővárosát.

Ha Sevillába az éjjeli órákban érkezel, ahogy mi is tettük a malagai fapadossal való landolást követően egy kétórányi buszozás után, először olyan érzés, mintha nappal toppannál be valahová:

még éjféltájt is szinte mindenki talpon, jön-megy, vígad,

lármás társaságok itt-ott hangos zenét hallgatnak, együtt énekelnek a város különböző pontjain. Ha pedig a központnak számító, a helyiek által csak Gombának hívott jellegzetes alakú óriásernyő  közelében – amelynek amúgy Metropol Parasol a hivatalos neve, mert tényleg egy gombára emlékeztető az árnyékoló, egy vásárcsarnok és még egy kiállítóterasz funkciókkal is megáldott különös építmény a Plaza de la Encarnación közepén (egy német építész, Jürgen Mayer-Hermann alkotását 2011. áprilisában avatták fel) – van a szálláshelyed, akkor tényleg garantálható, hogy az utazásod teljes ideje alatt egy percet sem hajtod majd álomra a fejed. Hiszen ez tulajdonképpen a város szíve, minden korosztály zajos találkozóhelye hajnaltól másnap hajnalig.

Az éjszakai ébren töltött órák után viszont reggeltájt a legjobb döntés, ha rögvest felkapaszkodsz egy „Hop on Hop off” járat felső emeletére. Egyrészt, mert onnan a legszebb a kilátás városra, másrészt, mert a busz teteje folyton széllel bélelt, van tehát bőven friss levegő az utazás alatt, harmadrészt – és ez a legdöntőbb -, mert a sevillai városnéző busz olyan érdekes helyekre, utcákra kanyarodik be, ahová élőember nem gondolná, hogy egy ekkora közlekedési eszköz egyáltalán befér.

Ugyanis Sevilla egyik jellemzője, hogy

építészeti öröksége mesésen gazdag, a város mintegy 500 történelmi épület lakhelye,

ráadásul olyan színes – tele lépten-nyomon keresztény, muszlim és zsidó kultúra építészeti emlékekkel –, hogy ember legyen a talpán, ha az utazó mindet látni akarja röpke három nap leforgása alatt, ahogy nekünk erre módunkban állt.

Amúgy a legelső benyomás, ami szemet szúr a turistának: Sevilla utcái tiszták, takarosak (ámultan látjuk például a buszról, amint a reggeli kutyasétáltatók nemcsak kedvencük piszkát szedik össze, hanem kis vizes flaskával járnak, és vizet spriccelnek a „tetthelyre”), épületeit példásan karban tartják, folyamatosan felújítják, parkjai, fasorai lélegzetelállítóan szépek, színpompás virágfűzérekben dúskálnak, a várost keresztülszelő folyója pedig különös titkot rejt.

A számunkra kissé nyelvtörő nevű Guadalquivir folyó partján található ugyanis kikötője, ahonnét nevezetes hajók indultak Föld körüli utazásra, illetve az ismeretlen Újvilágot felfedezni. Trinidad, Santa Maria, Nina és Pinta – csak néhányat említsünk közülük:

Magellán és Kolumbusz is innen indultak, ide is hajóztak be egzotikus rakományaikkal a fedélzeten,

a torkolathoz érkezve még egy napot felfelé vitorlázva a folyón a tenger felől, mert a sevillai folyópart mindig is védett volt a kalózok és az ellenséges flották ellen. Aztán elmesélték az uralkodónak, merre jártak, mit láttak, tűpontos térképeket és leírásokat rajzolva a további hódító, nagyratörő birodalomépítő spanyol tervekhez.

És ha már a folyónál tartunk, érdemes megemlíteni két érdekességét, amely Sevillában turistamágnes: az egyik a partján, az El Arenal negyedben magasodó Aranytorony, amely egyben a város jelképe. 1220-ban építették a városfal széléhez, az akkori kikötői dokkok védelmére, ma Haditengerészeti Múzeum.

A másik pedig egy sziget a folyóban, az 1992-es sevillai világkiállítás helyszíne, amely 41,8 millió látogatót vonzott fél éves regnálása alatt. Mint a buszban az idegenvezetőtől halljuk, közel 100 pavilont építettek fel, 112 ország vett részt az expón, köztük mi, magyarok is. Most is ott árválkodik magányosan és töküresen a magyar pavilon, Makovecz Imre jellegzetes alkotása, amit nem bontanak le, mert időközben az andalúz történelmi örökség részévé nyilvánították, de egyéb funkciója amúgy nincs.

A buszban hirtelen

felharsan Bizet: Carmen operájának híres áriája – nem véletlenül.

Hiszen éppen azelőtt az egykori dohánygyár előtt haladunk el, amelyben a történet szerint a szép cigánylány dolgozott, szivarokat sodort.

Aztán ismét szűk utcácskákba kanyarodunk be, és a legjobb benne, hogy az emeletes busz felső szintje pont egyvonalban van a többnyire két- vagy háromszintes, csodálatos szecessziós stílusban épült, tipikus spanyol jegyekkel díszített lakóépületek valamelyik emeletével, és a félig lehúzott redőnyök mögött bepillantást nyerhetünk a városlakók életébe. Aminek ők nem biztos, hogy feltétlenül örülnek, de nyilván megszokták már.

Jó tudni azonban: bár a város éjszaka valóban nem pihen, azonban a

déltől délután 5 óráig tartó szieszta ideje szent és sérthetetlen.

Ilyentájt senki emberfia nem tartózkodik az utcán, a nyári rekkenő forróságban valóban az egyetlen, amit tehetnek a városlakók, hogy vagy a négy fal hűvöse közé menekülnek, vagy letelepülnek valamelyik kávézó árnyékos teraszára, ahogy sokan a laptopjukkal teszik egy kávé kíséretében. Andalúzia különben – és így Sevilla is – az észak-európai országokból érkező digitális nomádok egyik fellegvára, a térségben bevezetett innovációknak és engedményeknek köszönhetően nem is akaródzik többségüknek hazaköltözni.

Közben elhaladunk buszunkkal a világ legnagyobb gótikus katedrálisa, egyben a világ 4. legnagyobb temploma mellett, amely, mint halljuk, 1987 óta a Világöröksége része. Helyén eredetileg muszlim mecset állt, majd, amikor felépült a katedrális, még világelsőnek számított, és ráadásul állítólag ide temették Kolumbusz Kristófot, de erről erősen megoszlanak a vélemények, merthogy állítólag öt alkalommal szerte a világban helyezték végső nyugalomra a leírások szerint.

A hírneves Alcázar felé vesszük utunkat, amit azonban csak „lábbusszal” lehet bejárni, közlekedési eszközt nem engednek a fallal körülvett műemlék épületegyütteshez. Eredetileg keresztények építették, azonban

mór építőmestereket bízott meg egy keresztény fejedelem,

bizonyos Kegyetlen Péter, akik az otthonról hozott tudásuk alapján naná, hogy egy mór stílusban épült erődítményt alakítottak ki.

Az Alcázar tulajdonképpen egymás mellé illesztett palotahegyek, olyan, mint egy igazi időutazás: különböző korok uralkodóinak építményei, ezért palotáról palotára járva végig lehet tekinteni a merőben más építészeti stílusokat, ahol a közös jegy, hogy mindet álomszép park övezi, ahol narancs- és citromfák, szökőkutak, különleges fák, virágok élnek, közöttük rikoltozó pávák sétálgatnak.

Legjobb döntés az utazónak, ha a palotaegyüttest körülvevő falra kapaszkodik fel valamelyik lépcsőn, és onnan körbe sétálva csodálja a nem mindennapi látványt. Az idegenvezető elmondja, az Alcazar nemcsak turistamágnes, hanem ma is fontos feladata is van: a mindenkori uralkodó a városba érkezve itt száll meg.

Lehet különben az éjszakába nyúló esti vacsoraszeánszokat egy helyen eltölteni, de jobban jár az utazó, ha úgy tesz, mint a helyiek:

tapastúrára indul. Ami vegetáriánusoknak és vegánoknak nem ajánlható.

Ugyanis errefelé húst hússal esznek, és bár hiába vannak szenzációs ízű, zamatos gyümölcseik, zöldségeik, azt vallhatják az andalúziaiak, hogy egy szélben érlelt sonka olajbogyóval, sajttal, de alapvetően chorizóval, más húsfélével vagy tenger gyümölcseivel kísérve vállalható. Elkezdtek különben – az új idők hangjaira figyelve – fehérbor elkészítéséhez való szőlőfajtákat telepíteni, készítenek is fehérbort mostanában már e tájon, azonban köszönőviszonyban sincsenek e vidék fehérborai a vörösökkel, azok továbbra is verhetetlenek, fejedelmien gazdag az ízviláguk.

Olivaolaj, olajbogyó, chorizo, narancslekvár, vörösbor –

ezek a leggyakoribb ajándékok, amiket a Spanyolországba érkezők – így az andalúziai tartományba látogatók – a legszívesebben hazavisznek magukkal. Mi sem maradhattunk ki a sorból. Igaz, a reptéren a fedélzetre felvihető csomagjaim közül rezzenéstelen arccal szedik ki az andalúz gyümölcsöskertek egyik szeme-fényét, a csakis az itteni klíma hatására megtermő, sajátosan egyszerre édes-savanyú ízeket felsorakoztató narancslekváros üveget, és már dobják is a konténerbe az örök enyészet felé.

Magyarázhatok a vámosnak bármilyen módon – nem enyhül meg, mert, mint kiderül, nagyobb szerelésben vettem a lekvárt, mint ami engedélyezett méret felvihető  a fedélzetre.

Azt viszont jó tudni errefelé, hogy a spanyolok leginkább spanyolul értenek és kommunikálnak az idegennel, és akkor derülnek fel igazán és válnak segítőkésszé, ha anyanyelvükön szólal meg az utazó. Viszont akkor olyan spanyol szóáradatot zúdítanak az idegenre, hogy csak az értené meg, aki hazájuk szülötte.

A hazafelé tartó fapados repülőjárat dugig, a gépen viszont szinte alig hallani magyar szót. Csak lassan esik le, miért:

a Sevilla-AS Róma UEFA Európa Liga-döntőre tartanak Budapestre a spanyol szurkolók.

Mint ismert, tizenegyesekkel győzték le a spanyolok az olaszokat, nem akármilyen izgalmak között. Valószínűleg akkora fiestát tartottak napokig ennek örömére a sevillai utcákon, tereken, amelyet ritkán látni még arrafelé is. Pedig az ünneplés, a buli, a mámor, a vidámság egy igaz spanyol háza táján igencsak megszokott, na de egy ekkora győzelem után a nap és éjjel a hold is máshogy ragyog.